Az Államot sokszor olvastam részleteiben (kellett az egyetemen, meglehetősen változatos kurzusokhoz) és azok közé a szövegek közé tartozik, amelyeket az ember egyszerűen csak ismer. Akkor is, ha azt hiszi, hogy nem. Állam? Nem rémlik. Ja, hogy barlanghasonlat? Az más. Azt mindenki ismeri. Hát így voltam én is az Állammal. Semmi nem indokolta, hogy éppen most álljak neki, hogy az első szavától az utolsóig végig olvassam.
Hogy miért tettem így mégis? Legfőképpen azért, mert megvettem a télen egy csomó könyvet, amikről úgy éreztem, egyszerűen csak ott kell lenniük a polcomon. Nem vettem meg őket, mikor kellett volna, az egyetemen, hát megtettem most. A legtöbbje antikvár könyv: két vaskos kötet Plutarkhosztól, két vékonyabb Tacitustól, egy vékonyka Sallustiustól, Arisztotelész Poétikája, a három (úgymint: Nagy, Eudémoszi és Nikomakhoszi) Etikája, a Politikája, meg a Retorikája. Csak a három Platón-dialógus új kiadás: az Állam, a Törvények és Az államférfi (a már korábban teljesen agyatlanul beszerzett Gorgiász mellé). Ezek az Atlantisz új sorozatából valók; kommentárokkal gazdagon ellátott, gyönyörű és rettenetesen pazarlónak tetsző könyvek. Bevallom, szeretem a könyveket, mint tárgyakat. Nem vagyok igazi bibliofil, csak amolyan kisstílű tárgyfetisiszta. Sok könyvet olvastam már életemben, de egy rakás könyv van a birtokomban, amiket csak azért tartok, mert szeretem őket. Sokszor teljesen értéktelenek, esetleg még rondák is, de mindegyikhez kötődöm valami okból. Az új Platón-sorozatot eddig nem szerettem. Hidegnek találtam, drágának és kivagyinak. Egy hajdani barátom sokat veszekedett is az illetékesekkel, hogy pénzpazarlás volt Platónt ebben a formában kiadni. Eddig inkább neki adtam igazat. Ez mostanra már nincs így. Addig olvasgattam az Államot, míg lassan egészen megszerettem. Igen, nincs itt semmi félreértés: nem Platón művét, hanem az Atlantisz kiadóét.
Az igazat megvallva, az Államot nem szerettem meg. Illetve, nem is tudom, hányadán állok vele. Gazdag, elképesztően gazdag, izgalmas mű, és nem kevésbé idegesítő, sőt, egyenesen tenyérbemászó. Arról nem is beszélve, hogy minden előzetes szándékom ellenére nem tudtam irodalmi műként olvasni. Az Állam ugyanis nem vagy nem minden részében hagyja magát irodalomként olvasni. És nem csak azok a vad kirohanások teszik ezt lehetetlenné, amelyekben a költészetet és általában a művészeteket olyan könyörtelenül elítéli, hanem amiatt is, hogy Szókratész túlságosan uralja az egész beszélgetést.
A szöveg első felében, ahol váltott partnerekkel ütközve halad előre az igazságosság kérdésének vizsgálatában, s ahol még épp csak haladunk az állam és az egyén közötti analógián alapuló grandiózus elméletének kifejtése felé, azért bele tudjuk élni magunkat, hogy mindez egy valódi, eleven beszélgetés. A szereplőknek erős karakterük van, Szókratész végig szarkasztikus és ravasz, Thraszümakhosz vehemens és arrogáns, Glaukón és Adeimantosz szubmisszívek, Polemarkhosz heves és gyerekes. Szókratész velük oly módon vitatkozik, hogy őszintén szólva úgy érkezünk el az ideális állam problémájához, hogy nagyon könnyű nem Szókratésznek adni igazat, s azt hinni, hogy egyszerűen csak ügyesebben forgatja a szavakat társainál, különösen Thraszümakhosznál, aki eleve sértődötten kezd vitatkozni és amint ellentmondanak neki, sietve visszavonul, kitér az érdemi vita elől. Mindez önmagában érdekes és szórakoztató.
A következő nagyobb egységben Szókratész teljesen maga alá gyűri a társait és Glaukónt és Adeimantoszt pusztán arra használja, hogy a kérdezz-felelek forma segítségével világosabban fejezhesse ki a saját álláspontját. A szöveg innentől megszűnik valódi beszélgetés lenni, s attól függően változóan érdekes, hogy mennyire vagyunk hajlandóak követni Szókratész hol zavarba ejtően, néha fárasztóan absztrakt (mint az ideatan, a háromosztatú lélek tana, az alkotmánytana vagy az ahhoz hozzákötött személyiségtipológiája vagy a zenei, matematikai és egyéb fejtegetései), hol szórakoztatóan dühös és politikus (a kortárs athéni viszonyokat kritizáló), hol a szöveg első felére vissza-visszautalva bájosan gunyoros okfejtéseit. A kommentárok nagyon sokat segítenek megérteni, hogy mikor miről van szó és gyakran kaptam magam azon, hogy magamban vitatkozom Szókratésszel vagy fellelkesedek bizonyos gondolatain vagy azon tűnődöm, hogy miért van, hogy bizonyos fejtegetéseiben olyan szigorú és következetes (fogalmi meghatározásokban), míg más kérdésekben (pl. ami az ideális alkotmány megvalósításának részleteit illeti) olyan nevetségesen önkényes. (Ezúton is szeretném megköszönni a jegyzeteket készítők közül Kárpáti Andrásnak, hogy olyan elképesztően érdekes zeneelméleti fejtegetésekkel világított meg általam teljesen lényegtelennek hitt szövegrészeket. Egészen másnak, sokkal rétegzettebbnek látom azóta ezt a szöveget. Sajnos viszont Bárány István fordítási és értelmezési nehézségekkel foglalkozó jegyzeteit nem mindig értettem. My bad.)
Az utolsó rész, a pamphüliai Ér látomása szintén teljesen különálló egység, bármilyen rövid is. Ez egy fantasztikus és lenyűgöző vízió, amelyet annak ellenére is szent borzadállyal olvastam, hogy ateista vagyok és az egész koncepciót arról, hogy létezne egy magasabb értelem és morálisan értelmezhető rendezettség a világban, egyszerű marhaságnak tartom. Ez a rész nem filozófiaként, hanem irodalomként működött számomra.
Talán érződik ennyiből is, hogy nagy hatással volt rám ez a valaha írt egyik legfontosabb szöveg. Hogy miért nem tudok vele zöld ágra vergődni mégis? Annak oka persze nem szépségében és fantasztikus gazdagságában rejlik, hanem a tartalmában. Szerencsére nem vagyok filozófus, így a hályogkovács magabiztosságával mondhatom, hogy az Állam egyszerűen egy marhaság. Nem abban az értelemben persze, hogy ne lenne páratlan, lenyűgöző és - nem mellesleg - egy nálam százszorta okosabb ember által írt szöveg, hanem, hogy egy nagyon absztrakt és nagyon problematikus, nagyon sok elemében végtelenül naiv elméletet tartalmaz, amelyet azonban éppen a naivitása tesz félelmetesen veszélyessé a gyakorlatban. Egy nem kevésbé veszélyes filozófus, Karl Marx mondta, hogy
A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.
Az Államot olvasva csak még jobban megerősödött az az érzésem, hogy hát, talán inkább ne. Vagy legalább ne a filozófusok mondják meg, hogyan.
