Magunk is meglepődtünk Potpolettel, milyen rég nem voltunk semmilyen kiállításon. S mivel a Kieselbach Galériát amúgyis szeretjük, s mert láttuk, hogy volt némi hájp az új kiállításuk, a Festők, múzsák, szerelmek körül, logikus volt, hogy éppen ide sétáljunk el és épp ezt nézzük meg tegnap.

A bemutatott anyagban nem csalódtunk, a helyben sem. Senkit sem zavart a babakocsink, kedvünkre fotózhattunk is (ezt meg ezt), az emberek kedvesek voltak. Nagyjából minden falra, vagy legalább szobára jutott egy (de inkább több) nagy poszter, amely valamely festő múzsájának történetét írta le (akiket a részletek érdekelnek, gondolom, a könyvben többet olvashatnak). Ezek meglepően kevéssé voltak inspirálóak ahhoz képest, hogy mekkora élményt jelentettek Ferenczy Károly, Rippl-Rónai, Derkovits, Vaszary János, Berény Róbert és mások képei. (Volt egy Vajda Júlia kép, ami az abszolút kedvencem volt: Kettős portré, 1942). Bevallom, nem ez az első alkalom, hogy rácsodálkozom Vaszary műveire, akinek lilaruhás nős képét nem véletlenül "ignoráltam" (a kifejezés megfejtéséért klikk a fenti két linkre!) olyan lelkesen.

Volt egy terem, amiért ugyanakkor mindenképpen vissza fogok még menni a kiállítás vége előtt. Volt egy szoba Ámos Imréről, ahova nem fértem be, mert mindenki ott tolongott. Szomorú zene szűrődött ki, be is tudtam lesni a terembe, de körülnézni már nem tudtam. Az egész jelenséget belepte a titokzatosság és az izgalom köde. Mióta kijöttem erről az önmagában is remek kiállításról, állandóan eszembe jut az utolsó terem. Vissza fogok menni. Vissza én!