KultúrDuó

KultúrDuó

FOK - Horton: Political obligation

2020. április 18. - Szűcs Zoltán Gábor

Emlékeim szerint pár éve már a kezembe vettem John Horton 1992-es könyvét. Valami hatással is volt rám, ha nem is naggyal. Biztosan nem olvastam végig, de megmaradt, hogy a politikai kötelezettség elméleteiről szól, azokat tekinti át és ajánl egy saját változatot is a hatodik fejezetben. Horton nekem a kortárs realista politikaelmélet elindítóinak egyikeként volt érdekes, a politikai filozófiáról nem gondoltam semmit, az általa tárgyalt elméletekről még annyit sem, a könyv tárgyául szolgáló téma, a politikai kötelezettség még annyira sem érdekelt. Az én bajom? Igen, tulajdonképpen így van.

Most - a téma iránti érdeklődésem megnövekedéssel és olvasottságom dicséretes gyarapodásával a hátam mögött - őszinte csodálkozással olvastam végig ezt a kis könyvet, amely az úgynevezett asszociatív kötelezettségelméletek egy sokat hivatkozott szövege Dworkin, Hardimon, Gilbert, Tamir munkái mellett. Meg kell hagyni, hogy tartalmas, érdekes olvasmány. Aki szeretne tudni valamit arról, hogy 30 évvel ezelőtt mik voltak a modern politikai filozófia főbb megközelítései a politikai kötelezettségek témájában (vannak szerinte voluntarista, teleologikus, deontológiai elméletek, az anarchizmus, illetve az általa javasolt, tagsági alapú elmélet) mindenképpen haszonnak forgathatja (jó, tudom, ez így kicsit szarkasztikus volt, nem egészen annak szántam). Felvonulnak a téma összes fontosabb, 92-ben ismerhető nevei, a tárgyalásmód jól követhető, a stílus ugyan nagyon brit, de mégis olvasható (mondjuk Simmonshoz képest feltűnő a nyelvi különbség).

Nem állítom, hogy a könyv minden része egyformán érdekesen és jól van megírva. Volt olyan másfél oldal, ahol Horton valamiről annyira meg akar győzni, hogy 5 egymást követő mondatban pontosan ugyanazt állítja, újra és újra és újra. Csodálkozom, hogy a szerkesztőkön hogy mehetett annak idején át. Volt néhány elmélet (például a hála alapú kötelezettségelméletek), amelyeket meglehetősen csúnyán lekever. Van olyan is, ahol nem kifejezetten tűnik lehengerlőnek a kritikája (az anarchizmussal kapcsolatban például, de még ott is, Wolff anarchizmusának kritikai tárgyalása kifejezetten lebilincselő olvasmány, viszont Simmonst, hiába kezeli nagyobb tisztelettel, sokkal kevésbé tűnik érteni).

Aki szeretné tudni, mi iszonyúan idegesítő az asszociatív kötelezettség elméletekben, amelyek közé Horton saját felfogása is tartozik, annak különösen érdemes ezt a könyvet elolvasnia, mert három ponton érhetik kellemes és kellemetlen meglepetések. Az egyik, hogy az ilyen elméletekben különösen nagy szerepet játszó és a kritikusaik által egyöntetű értetlenséggel fogadott család-állam analógiát Horton nagyon elegánsan, körültekintően és óvatosan használja. Arra persze nem nagyon alkalmas, hogy meggyőzze a szkeptikust, hogy a családba beleszületéssel keletkező kötelezettségek analógiájára képzelhetőek el a politikai kötelezettségek, ha szkeptikusunk szerint nincsenek családi kötelezettségek, de arra igen, hogy megmutassa, az analógia nem azt mondja, hogy az állam olyan mint egy család, hanem, hogy a családi és a politikai kötelezettségeink sem abból keletkeznek, hogy beleegyezünk valamibe, hanem, hogy döntésünktől függetlenül a részévé válunk. A másik, hogy a közösséggel való identifikációnak az ilyen elméletekben számomra megfejthetetlen szerepét illetően Horton könyve csak tovább növeli a zavart. Nagyon izgatta/izgatja az efféle elméletek alkotóit, hogy ugyan a közösségi tagság hoz létre politikai kötelezettségeket, de a közösségi tagságnak része valamiféle azonosulás a közösséggel. Fogalmam sincs, ez nekik miért fontos, mert azt ők is látják, hogy szerintük nem ez hozza létre a kötelezettséget (nem is szükséges hozzá, de nem is elegendő a megléte) és egyébként is mindenféle komplikációkkal jár. De másfelől valamiért mégis izgatta/izgatja a fantáziájukat és ezt elég bosszantó látni olvasóként. A harmadik pedig, hogy Horton könyve az annak idején népszerű kommunitarizmusban (Sandel, MacIntyre stb.) és az általam is imádott Bernard Williams kedvenc "etikai élet fenomenológiájában" horgonyozza le saját elméletét, s nagyjából azt állítja, hogy bár vannak politikai kötelezettségeink, azokat hagyományos filozófiai eszközökkel nem lehet igazolni. A kommunitaristák iránti vonzalmat annyira nem osztom, de valahol érteni vélem, mi tetszhetett annyira Hortonnak bennük. A gondolat, hogy mégiscsak szociális lény az ember és a közösségben élés során válik azzá, aki, valóban érdekes. Csak nem igazán derül ki, mi következne ebből a politikai kötelezettségekre nézve, mert Horton központi tézise, hogy a politikai kötelezettségeink abból származnak, hogy "beleszületünk" politikai közösségekbe, nem pedig önkéntes elhatározással, alapos átgondolás után felvállaljuk őket, nem biztos, hogy igényelné ezt a gondolatot. Annál kevésbé, hogy annak idején a kommunitarizmus egy harci jelszó volt, mindenkit triggerelt így vagy úgy és sok olyasmit segített beleolvasni ezekbe a szövegekbe, amik nem voltak ott. Gyanítom, hogy Horton könyvének se tett jót, ha lekommunitáriusozták. Ami pedig Williamset és az etikai élet fenomenológiáját illeti, kicsit úgy érzem, Horton alapvető hozzáállása túlságosan passzív, tartózkodó a politikai filozófia kapcsán (ezt későbbi szövegei alapján is így látom), s Williams főként arra kell neki, hogy ezt a tartózkodó, fogalomelemző, a végső szó kimondásától óvakodó, a vélemények sokféleségének szépségében gyönyörködő hozzáállását legitimálja (azt ugyan tagadja, hogy az ő felfogásában nem lenne kritikai potenciál, de én bevallom, ezt csak azért hiszem el neki, mert én részben nagyon hasonló dolgokat gondolok, de nála sokkal harcosabban - és, na jó, másként - mert amúgy a könyvéből ez nem igazán jön át). 

Mindent összevetve, ez a könyv nem vágott úgy a földhöz, mint Wolff, Gilbert vagy Simmons az utóbbi időben, de nem is tartozik azok közé a könyvek közé (akadnak köztük nagyon komoly szerzők nagyon jó művei is), amelyeket egyelőre nem bírok a kezembe venni, ha a fene fenét eszik, akkor se. Egy nagyon ütős pillanat azért volt a könyv olvasásakor: mostanában erősen Simmons hatása alatt voltam és Horton egy hosszabb fejtegetés keretében azzal szembesíti az olvasót, hogy szép és jó mindaz, amiket Simmons leír, de ha ennyire extrémen szigorú feltételeket támasztanánk más morális fogalmaink érvényességével szemben, mint amiket ő a politikai kötelezettségek kapcsán felhoz, vajon hány maradna állva és mennyi bukna el ezen a vizsgán? Szóval, kösz, John Horton. 

FOK - Simmons: Moral principles and political obligations

Honnan tudhatod, hogy valamit elcsesztél az életedben? Az például gyanakvásra adhat okot, ha elmúltál 40 és mint egy szerelmes kiskamasz, úgy gondolsz egy frissen olvasott könyvre, amely éppen a születésed évében jelent meg, a szakmádban meg alapműnek számít. Mert ugye, nem most kellett volna olvasnod, hanem kb. 20 éve, az egyetemen, de legkésőbb a doktorid készítésekor. Ennek megfelelően nem minden bűntudat nélkül tettem le ezt a zseniális könyvet és ültem neki olvasónaplóm megírásának.

Simmons filozófiai anarchista, ami azt jelenti, hogy a szó klasszikus értelmében illegitimnek tartja az államokat és alapos filozófiai megfontolások alapján - ez van ebben a könyvben - tagadja az állampolgárok széles tömegei és saját államokhoz közötti morális kötelék, a politikai kötelezettségek létezését. Nem azt gondolja, hogy ne lenne többnyire jó (erkölcsileg igazolható) okunk engedelmeskedni a törvényeknek, hanem, hogy ezek az okok sokfélék, alkalmiak és újra és újra végiggondolandók. Amiben nem hisz, az az, hogy "amennyiben minden más körülmény változatlan, engedelmeskednünk kell a törvényeknek". Amit helyette gondol, az az, hogy engedelmeskednünk akkor kell, ha jó okunk van rá. Ennek a pozíciónak Wolff anarchizmusa egy sokkal harsányabb, radikálisabb változata, amelytől Simmons későbbi írásaiban finoman el is határolódik, amennyiben azt mondja, hogy Wolff kantiánus, apriori anarchizmusa azon alapul, hogy fogalmilag összeférhetetlen az egyén morális autonómiája és a politikai autoritás legitim volta, míg az ő aposteriori anarchizmusa nem zárja ki elvben azt, hogy  lehessen morális igazolást találni a politikai autoritásnak való engedelmességre, csak ő nem találkozott még ilyen morális elvvel, ami meggyőzően megalapozná a politikai kötelezettség fogalmát. Emögött, ez más szövegéből kiderül, az ő sajátos locke-iánus felfogása áll, amelyik szerint a természeti állapothoz képest az államban élés mesterséges és cseppet sem magátólértetődő, azaz külön morális igazolásra szorul.

Mint minden politikai filozófiai probléma, ez is obskúrusnak tűnik a maga módján és bárki okkal gyanakodhat arra, hogy semmi gyakorlati jelentősége sincs. Ez ugyan nem igaz, mert mi sem áll távolabb Simmonstól mint hogy obskúrus lenne és a kérdésnek igenis van gyakorlati jelentősége, nem is kevés, ám ennek bővebb kifejtése nem egy olyan olvasónapló feladata.

Itt inkább csak rögzíteni szeretném, hogy Simmons nagy szeretettel és jóindulattal, sokszor neves kritikusoktól megvédve vizsgál meg 4 olyan morális elvet, amelyre hagyományosan a politikai kötelezettségeket alapozni szeretik: a beleegyezést, a fair playt, a természetes kötelességet és a hálát, s állapítja meg, hogy az első ugyan nyilvánvalóan nagyon vonzó elmélet, csak sajnos nyilvánvalóan nem igaz; míg a második, amelyik szerint az a méltányos, ha egy közös vállalkozás résztvevői a vállalkozásból kapott előnyökért cserébe a terhekből is kiveszik a megfelelő részt, nem eléggé jól írja le a politikai közösség tagjainak viszonyát a politikai közösségükhöz ahhoz, hogy túlnyomó többségük számára politikai kötelezettségek legyenek rá alapozhatók; a harmadikkal az a baj, hogy egyáltalán nem alkalmas arra, hogy megmagyarázza a sajátos és egyedi voltát a politikai közösség és tagjai közötti morális köteléknek; míg a negyedik nem eléggé általános és nem eléggé konkrét tartalmú.

A részletek kifejezetten szórakoztatóak,ahogy például Simmons megvédi a fair play elvét Nozick híres kritikájától vagy ahogy a korszakban senki által komolyan nem képviselt, de Platón óta létező hálaelvet Simmons becsületesen végiggondolja és a legkomolyabban mérlegre teszi.

A sors iróniája, hogy a későbbi szakirodalom egy része meg sem születhetett volna Simmonsnak ezen preventív kritikái nélkül: Waldron cikke a természetes kötelesség elvének védelmében vagy Walkeré a hálaelv újragondolásáról, azt gondolom, főleg Simmonsnak köszönhetőek. S bár ebben a könyvében még nem fordít rájuk különösebben figyelmet, de sok más elméletet is legalább futólag betámad, így a "pozicionális kötelességekről" azt mondja, hogy ezek nem morális természetűek (ami mögött az is-ought megkülönböztetés áll, ha jól értem), s ezzel már ekkor megelőlegezi az olyan későbbi írásait, amelyekben az asszociatív és szerepalapú kötelességelméleteket szedi majd ízekre. Mondanom se kell, ezeknek is megtermékenyítő hatása lett. Margaret Gilbert például egész könyvet szentelt a saját, alapjában véve asszociatív kötelességelméletének (aminek a kulcsfogalmai a joint commitment és a plural subject) és így visszagondolva, nehéz nem úgy tekinteni, mint egy könyvterjedelmű cáfolatot Simmons filozófiai anarchizmusára.

       

 

süti beállítások módosítása