Amikor ez a cool könyv megjelent, 2005-ben, befejeztem az első évemet a doktoriskolában, részt vettem életem első nemzetközi konferenciáján (az István, a király politikumáról adtam elő az ECPR nevű hatalmas európai politikatudományi szervezet nagy konferenciáján) és rögtön utána elutaztam Finnországba, hogy életemben először hosszabb időt külföldön töltsek, a Jyväskyläi Egyetemen Erasmus-ösztöndíjasként. Ha tudtam volna is erről a könyvről, akkor se vettem volna kézbe: a Cambridge University Press adta ki (ezek aranyárban lévő könyvek) és én akkoriban a nemzeti történelemnek rendszerváltás időszakában  (és általában a magyar politikai kultúrában) betöltött szerepével foglalkoztam. Ez a könyv nem is érdekelt volna, de nem is értettem volna, ezt őszintén be kell vallanom.

Most persze, tizenöt év távlatából, kacskaringós tudományos pályával és rengeteg olvasmánnyal a hátam mögött, igazán jó olvasmánynak találtam. Ehhez az is kellett persze, hogy a két szerzőt: Christopher H. Wellmant és A. John Simmonst már ismerem, Simmonsnak több könyvét végigrágtam az elmúlt időszakban és Wellmantól is olvastam két, közepesen jó cikket. És az is kellett, hogy ez egy viszonylag szerencsésen összerakott könyv legyen. A szerkesztő ugyanis feltettek "egy kérdést: kötelességünk-e engedelmeskedni a törvényeknek?"  és felkérték a terület egyik nagyágyúját, aki erre a kérdésre közismerten markánsan nemleges válasszal szokott felelni és a nála 17 évvel fiatalabb, a könyv megjelenésekor mostani magamnál fiatalabb másik szerzőt, aki nem sokkal korábban előállt egy újszerűnek mondott elmélettel arról hogy kellene mégiscsak igennel felelni a kérdésre. Röviden, egy szórakoztató pró és kontra érvelésre építő mű született. A könyv első fele Wellmané és az ő szamaritánus elméletét fejti ki, illetve az anarchizmust támadja, a könyv második fele Simmonsé és az ő megszokott anarchista kritikáját tartalmazza, amely számos a korszakban viszonylag friss vagy Simmons által korábban nem tárgyalt elméletre kitért, nem csak Simmons klasszikus célpontjaira (egy szerző, Buchanan, kritikájának Simmons csak a lábjegyzetekben talált helyet, de azokból többet is neki szentelt), Wellman elméletét a természetes kötelességek elméletcsaládjának részeként, a könyv utolsó néhány oldalán támadja, ott viszont a földbe döngöli és meglehetősen ingerülten söpri le nem csak a szamaritánus elméletet, de Wellmannak az anarchizmusról adott kritikáját is. A könyv vége pedig, amely a címbeli kérdésre adott válasszal zárul, egy epic mic dropnak elmenne, ha lenne ilyen a politikai filozófiában. De szerencsére nincs.

 Wellman félkönyvét nagy érdeklődéssel olvastam, mert az általam preferált asszociatív elméletekről annak idején (középiskolás voltam akkor) egy botrányosan rossz kritikát írt, a legitimitás fogalmának szamaritánus megalapozásáról szóló cikke sem vágott oda, na. Ehhez képest ez a félkönyv nem csak érdekes volt, de a maga nemében meggyőző, akarom mondani, elgondolkodtató is. Wellman lényegében három tézisre építette fel a saját politikaikötelezettség-elméletét: Először is, van egy olyan természetes morális kötelességünk, amit szamaritánus kötelességnek hív, néha pedig easy rescue-nak és ami azt a másokkal szembeni kötelességet jelenti, hogy amennyiben ez nem jelent elviselhetetlen terhet, akkor vészhelyzetben be kell avatkoznunk mások megmentése érdekében. Ez lenne a morális alapja a politikai kötelezettségeknek, ha igaz volna, hogy a politikai kötelezettségeink olyan terheket róna ránk, amelyek elviselhetőek és amelyek feltétlenül szükségesek másik megmentése érdekében. Ez az elmélet egy tradicionális, bevett politikaikötelezettség-elméleti család, az ún. természetes kötelességek családjának része és ezeknek az a specialitása, hogy nem valamiféle tranzakcióra (belegyezés, elfogadott juttatás) ellentételezéseként és nem is asszociatív (tagsági) alapon magyarázzák politikai kötelezettségeinket, hanem pusztán az általános emberi morális karakterünkből. A nagy probléma is az ezekkel az elméletekkel, hogy bár remekül megmagyarázzák, miért lehetnek morális kötelességeink más emberek iránt az akaratunktól függetlenül, de nem, magyarázzák  meg azt a speciális kapcsot, amely egy embert egy konkrét politikai közösséghez és annak törvényeihez köti és nem másikhoz. Wellman viszont meg van győződve róla, hogy ez az ellenvetés az ő szamaritánus elméletét nem érinti, mivel a szamaritánus kötelességek térben lokálisak: nem általában, hanem éppen azokra érvényes, akik egy bizonyos veszélyhelyzethez közel vannak. Ezt támasztja alá Wellman másik tézise is, amely szerint az állam és törvényei jelentik az egyetlen szóbajöhető megoldást bizonyos közjavak biztosítására egy adott területen élők számára és az így adódó szamaritánus kötelességeink mást nem is írhatnak elő számunkra, mint a törvényeknek való engedelmeskedést. A harmadik tézis pedig azzal árnyalja a képet, hogy megmutatja, azért nem elég ha csak néhány ember járul hozzá az állam feladatainak ellátáshoz (holott ez technikailag lehetséges lehet akár), mert az nem volna fair, méltányos. Mindez így elsőre nem hangzik rosszul, nem? 

Na, de aztán jön a második félkönyv és Simmons úthengere végigmegy a politikai kötelezettségek elméletein. Nem állítom, hogy igazán jö bevezető ez a témába, mert eléggé sok benne a darálás, a korábbi könyveiben részletesen  kifejtett érvek általam felületesnek érzett rövid kivonata, amit csak azért tett bele a könyvbe, hogy semmi se maradjon ki. Az ő félkönyve onnantól válik igazán érdekessé, ahol a természetes kötelességekről kezd írni és ízekre szedi a szükségességre, a tiszteletre hivatkozó elméleteket (Anscombe, Soper), kimutatja, hogy Klosko állítólag fair play alapú (tehát tranzakcionális) és Dworkin asszociatív elméletei valójában természetes kötelesség elméletek. Nem mondom, hogy Simmons mindig türelmes vagy fair vitatkozó. Korábbi írásiban sokkal empatikusabb a vitapartnereivel, de elég sok megfontolandó ellenvetése van. De a Wellmannak szóló kritika azért így is pazar. Tömör és ellenállhatatlan. A legjobb része az, hogy kimutatja, hogy Wellman szamaritánus kötelességfogalma egy fura hibrid. Simmons ugyanis azt mondja, alapjában véve kétféle ilyen kötelesség van: A jótékonyságra irányuló, amely mindenkivel szemben fennáll, viszont amelyre senki sem formálhat jogot és amelyhez politikai intézmények is hozzá tudnak járulni, viszont önkéntességet igényel és a megmentésre irányuló, amely lehet nem önkéntes, vészhelyzetekre érvényes, térben-időben lokális.. Simmons szerint Wellman a példáit a megmentésre irányuló kötelességekből veszi, a politikai kötelezettség nem önkéntes jellege is onnan jön, minden más a jótékonykodásra emlékeztet, csakhogy a jótékonykodás logikájára nem lehetne politikai kötelezettséget alapozni. Mond még sok mást is Simmons, míg végül egészen odáig eljut, hogy az állam csak eszköz óriási hiba összekeverni a céllal és úgy tenni, mintha ez a tökéletlen, sok rosszra is használt eszköz igazolható lenne a célja igazolásával. Itt már néha az az ember érzése, hogy ez már túlzás, a földön fekvő ellenfél indokolatlan ütlegelése. De az említett ellenérv valóban érdekes, mert elgondolkodtat, hogy a törvényeknek való engedelmeskedés tényleg olyan-e mint egy fuldokló kimentése a vízből vagy sem. 

Na, de remélem nem vettem el senki kedvét ettől a könyvtől, amelyik engem egy pankrációs mérkőzésre emlékeztetett, nagy esésekkel, gerinctörő mutatványokkal, üvöltéssel és sok vicces kikacsintással a közönségre. 

 .

Nagyon örülök, hogy nem ez volt az első könyv, amit Simmonstól elolvastam. Nem mintha rossz lenne, hanem mert egy számomra viszonylag kevéssé érdekes és ugyanakkor feltűnően abszurd vállalkozás: egyfelől Locke politikai filozófiáját akarja rekonstruálni, ami még önmagában rendben lenne, de másfelől egy Lockeánus anarchizmus megalapozására törekszik, ami szintén nem lenne tragédia, de ez a kettő így együtt kicsit sok.

Nyilván azért az is benne volt a kedvetlenségemben, hogy Locke kevésbé érdekel és amit eddig Simmonstól ebben a témában olvastam, az lényegében elég volt, hogy átlássam az álláspontját a témában, s ugyanez igaz az anarchizmusára is, így igazán drámai meglepetések nem vártak rám a könyvben.

A könyv alaptézise nagyjából az, hogy Locke szerint legitim politikai autoritás csak az lehet, amelynek alávetettségébe úgy kerül valaki, hogy egy valódi, szabad választási helyzetben, megfelelően informáltan, szándékosan, minden kényszer nélkül (a külső körülmények nyilván számítanak) beleegyezik ebbe és ilyen módon átruházza  természetes jogai egy részét a társadalomra, amely azt szigorú korlátozó feltételek mellett rábízza az állam vezetőire. Minden más esetben az ember természeti állapotban marad, egy modern állam keretei között élve is. Locke-nek ez a voluntarista elmélete Simmons szerint egy nagyon jó mércéje az államhatalomnak, egy vonzó, nem is teljesen megvalósíthatatlan ideál, bár a gyakorlatban sajnos egyetlen létező állam sem felel meg neki. Ezért a jelenben az egyetlen tartható álláspont a filozófiai anarchizmus. Mármint Simmons szerint.

Ez teljesen rendben van. Nem vagyok meggyőzve, természetesen, mert nemigen látom értelmét egy olyan normatív politikafogalomnak, amely még a legdemokratikusabb mai államra sem alkalmazható. Egyszerűen úgy érzem, a mérce rosszul van kalibrálva. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a locke-i ideál elég vonzó számomra. Attól félek, olyan kicsi államról szól, amiben nem feltétlenül szívesen élnék. Úgy látom, a jóléti állam nemigen férne bele. Ennél kevesebbet meg nehogymá el kelljen fogadni. Ettől még Simmons érdekesen érvelt mellette. (Ámbátor például a könyv végi kritikát Kloskonak és Arnesonnak a fairness alapelv védelmében felhozott érvei ellen kifejezetten olyan találtam, mint ami szándékai - és az én személyes preferenciám - ellenére vonzóbbá teszi Klosko álláspontját.)

Az is teljesen rendben van, ahogy Simmons rekonstrálja Locke politikai filozófiájának egy lehetséges, voluntarista olvasatát. Az olvasat nagyon figyelmes,körültekintő olvasáson alapul, igyekszik minél inkább hű maradni Locke ténylegesen leírt gondolataihoz. Lehet Locke-ot máshogy is olvasni és Simmons könyvének nagy értéke, hogy úgy tudjuk meg, mit gondol Locke a természeti állapotról, a politikai viszonyokról, a zsarnokságról, a rabszolgaságról, a hadiállapotról (és annak a természeti állapottól való különbségéről), a beleegyezés locke-i fogalmáról, bizonyos jogok elidegeníthetetlenségéről, az ellenállás jogáról stb, hogy közben folyamatosan nagyon kulturáltan vitatkozik más Locke olvasatokkal és nem szégyell egyetérteni szerzőkkel (akkor is, ha más módon jutnak hasonló következtetésre) és tanulni tőlük.

Nem is tagadom, azért párszor felcsillant a szemem. A kötelezettségekről írt részeket már ismertem, de a természeti állapot elképesztően izgalmas leírása (megkülönböztetése a hobbesi felfogástól) engem kifejezetten megvett, akárcsak a jogok elidegeníthetetlenségéről mondottak. Utóbbit Simmons szétszedi Locke alapján tulajdonképpeni elidegeníthetetlenségre (inalienability), elveszthetetlenséghre (nonforfeitability) és elbirtokolhatatlanságra (impresciptivity) és elmondja, Locke alapjában véve nem képviseli azt, amit inalienabilitynek szokás mondani (bár 18. századi hívei igen), helyette egy viszonylag összetett érvrendszert hoz fel amellett, hogy milyen morális korlátai vannak a hatalomgyakorlásnak.  

És mégis, az egész könyvben volt valami túlzás, amit néha már nevetségesnek éreztem. A könyv bevezetőjén konkrétan hangosan felröhögtem: Simmons itt bejelenti, hogy egyrészt Locke-értelmezést ad, amelyik nem csak a legjobb Locke-olvasat, de egyúttal Locke nézeteinek legerősebb, legjobb változata, aminek érdekében itt-ott meg fogja változtatni Locke álláspontját, de persze úgy, hogy az hű maradjon Locke egész politikai filozófiájához. Mindezt azért, hogy megmutassa, Locke filozófiája még ma is aktuális. És végül az egészet azzal koronázza meg, hogy mérlegre teszi, vajon Locke politikai filozófiája megállja-e a helyét. És ki fog derülni, hogy csak anarchizmusként, amit persze Locke nem akart volna.

Csak szerintem sok itt kicsit az arcoskodás? Nem hiszem.

Ezzel együtt ezt a könyvét is szerettem. Simmons mindig szórakoztató, nagyon pontos és csak egészen ritkán éreztem azt, ami néha szoktam politikai filozófusoknál, hogy úgy érvel, hogy "X nem igaz, mert szerintem X nem igaz" vagy hogy "A állítása hogy X nem győzött meg engem", "X egyszerűen nevetséges".