Hát megértük ezt a napot is. Amy Sherman-Palladino visszatért és megcsinálta a legendás Gilmore Girls befejezését, amit annak idején nem tehetett meg, hiszen az utolsó évadot, a hetediket már nem ő, a sorozat kiötlője és lelke  vitte végig. Istennek legyen hála és a Netflixnek, ahol helyet kapott az eredeti formátumtól némiképp eltérő, négyszer 90 perces minisorozat, amelyben az eredeti sorozat számos szereplője tért vissza, hogy még egyszer eljátssza a connecticuti kisvárosban élő anya és lánya, Lorelai és Rory történetének fontosabb vagy kevésbé fontos szerepét.

ELŐRE SZÓLOK: IRGALMATLANUL SZÉT FOGOM SPOILEREZNI A MINISOROZATOT. CSAK AZ OLVASSA, AKIT AZ ILYESMI NEM ZAVAR!!!

Kezdjük a legfontosabb kérdéssel: jó lett? Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy nem tudom. A részeket rajongóként néztem, alapos háttértudással, erős nosztalgiával és rettegve a csalódástól. Fogalmam sincs, milyen az új sorozat annak, akinek nem régi ismerőse Ms. Patty vagy Taylor vagy Kirk és a többiek. Az epizódok tele vannak fan service-szel. A legtöbb szereplő fő funkciója, hogy az ő arcát is láthassuk, bizonyos mondatoknak a fő funkciója, hogy visszautalnak a régi sorozat emlékezetes pillanataira és bizonyos cselekményelemeknek is az a fő funkciója, hogy felidézzenek bennünk egy jóleső régi emléket. Mi több, az egész sorozatot áthatja az idő múlásának és a nosztalgiának a keserédes érzése. Mivel mindez elsősorban nekem szólt, a rajongónak, így egyszerűen fogalmam sincs, mit látott az, aki nem így nézte a sorozatot. Sőt, azt is el tudnám fogadni, ha még a rajongók egy része sem lenne elégedett. Egyrészt, mert olyan sok szerepet játszik benne a nosztalgia, másrészt, mert a nosztalgia mögött volt a sorozatban valami mély szomorúság, ami nem igazán volt jellemző az eredetire. Igaz, én nem voltam elégedetlen. Az egyes epizódokat végig lehetett nézni, a történeteknek volt eleje-közepe-vége, voltak poénok, volt dráma és ami számomra a legfontosabb, mélyen és személyesen megérintett a sorozat központi témája, ami a nosztalgiát és a szomorúságot is magyarázza: az elveszettség és tanácstalanság érzése. Ezt a témát szerintem a minisorozat okosan, viccesen és egyúttal komolyan mutatta be, nem tagadva meg az eredeti sorozat szellemiségét, de túl is lépve annak kétezres évek eleji világán. Történeti kórképként és a főszereplők személyes drámájaként is egyaránt értékelhető munka született, értelemszerűen a műfaj és a franchise kínálta lehetőségek és korlátok között.

Ha lehet hinni a pletykáknak, mind az eredeti, mind a mostani sorozat történetét nagy mértékben formálták a filmkészítés esetlegességei. Annak idején például Rory love interestjei sorra távoztak a sorozatból karrierlehetőségeikben beállt kedvező fordulatoknak köszönhetően, a mostani minisorozatra pedig hosszú árnyékot vetett a Richard Gilmore-t alakító Edward Herrmann 2014-es halála és a sztárrá vált Melissa McCarthy vonakodása, hogy visszatérjen és újra eljátssza Lorelai legjobb barátja, a szakács Sookie szerepét. 

Ennek megfelelően az új sorozatban fontos szerephez jutott a gyász: a korábbiaknál nemhogy nem kevésbé, hanem, ha lehet még fontosabb figura lett Emily, az özvegy, akinek az új sorozatban egyrészt a gyásszal kell megküzdenie, félévszázados házassága végével, s vele korábbi háziasszonyi identitása kiüresedésével. Richard halála persze Lorelainak is fontos kérdés, így élete minisorozatbeli fordulópontján a vadonban sikerül végre felidéznie apájával egy kellemes közös emléket, s ez a katartikus élmény mintegy lezárja legutóbbi, válságba torkolló életszakaszát és lehetővé teszi számára az újrakezdést. Emily azonban ennél lényegesen radikálisabb változáson megy keresztül: depresszióba esik, terápiára jár, tanácsadó könyveket forgat, újrarendezi a régi házat, szakít régi szokásával, hogy kegyetlenül szigorú a cselédjével és kirúgja, s helyette mindent megbocsát az újnak, befogadja a családját is és mégis jól elboldogul velük; randevúzik egy régi családi baráttal, végül eladja a régi házat, elköltözik, Mrs. Richard Gilmore-ból végleg Emily Gilmore válik belőle, szakít a képmutató DAR-ral és új hobbit talál magának: bálnavadász múzeumban lesz tárlatvezető. Annak, aki az előző sorozatban szerette az Emily-karaktert, ez a történetszál kissé szürreálisnak tűnhet, sőt, akár giccesnek is, bár engem nem zavart és a Gilmore-házat betöltő nehezen beazonosítható etnikumú személyek, a cseléd népes rokonsága, számos szórakoztató tréfára adtak alkalmat.

Ahogy Herrmann halála formálta az Emily-szálat, úgy Sookie távolléte alakította Lorelai életét. Ezt a szálat nagyjából úgy lehet jellemezni, mint egyfajta midlife crisist. Lorelai 48 éves korára lényegében mindent elért, amit tervezett, s most elégedetlen magával és saját mulandóságára gondol. Ebben szerepe van persze apja halálának is, annak is, hogy Luke-kal való kapcsolata elért egy tetőpontot, s bár nincs vele nagy baj, de már nem tűnik új izgalmat tartogatni számára, se gyerekre (ekörül szórakoztató tréfák sora van elsütve, lehetőséget adva a termékenységi klinikát vezető Paris felléptetésére is), se házasságra nincs különösebb kilátás, Dragonfly fogadó, élete álma, befutott, de nincs már benne fejlődési potenciál és a fogadót létrehozó eredeti három fős csapatból Sookie két éve távozott (bár csak ideiglenesen, de nem egészen tisztázott időtartamra, így azt sem lehet tudni, visszajön-e egyáltalán) és minden jel arra utal, hogy Michel is túl szűknek érzi már a Dragonflyt az ambíciói számára, s menni készül. A Lorelai-szál érdekességét az adja, hogy az itteni konfliktusok elsősorban szorongásként vannak jelen, nem végigjátszott konfliktusokként. Sookie eleve nincs jelen, Luke elől Lorelai főleg titkolózik és Michellel sem beszélik meg a dolgokat, amíg Michel döntésre nem jut. Mindez azt jelenti, hogy az eredeti sorozat egyik legfőbb báját adó Lorelai-figura jelentősen megváltozik. Korábban legfőbb tulajdonsága a fáradhatatlan jókedv volt, s minden drámai konfliktus ebbe a derűbe volt beágyazva. Most viszont Lorelai alapvetően szomorú, s a régi jókedv inkább csak alkalmilag tör fel benne. Hiába a pörgős párbeszédek, a vicces tréfák, a jó ötletek, a szomorúság sokkal erősebb szerephez jut. Ettől kerül át az egész sorozat, ha szabad így mondanom, dúr helyett moll hangnembe és lesz összességében az egész valahogy mélyen szomorú. Ennek az életérzésnek a viccesen-önironikusan előadott összefoglalása Lorelai nagy kalandja: a Wild című könyv/film nyomán elhatározza, mint sok hasonló középosztályi nő, hogy hátizsákos túrázóként nekivág a Pacific Crest Trailnek. Ez a félig természetközeli, félig spirituális, önmagunkba nézést ígérő, divatos kaland (ami kicsit olyan, mint az El Camino) mélyen idegen Lorelaitól, akinek főleg az rá az indoka, hogy ha most nem megy, akkor sose fog. Karakteridegen (mármint: a régi Lorelaitól idegen) döntése kellőképpen meg is ijeszti Luke-ot, aki ebben a szakítás előjelét látja. De nem ez történik. Lorelai a karakteréhez méltón végül némi bohóckodás után még a kiinduló állomásról visszafordul és hazamegy, miközben megtörténik a már fent említett nagy felismerése, s otthon közli Luke-kal: össze kell házasodniuk, hiszen mindig is ez volt a Terv. S persze a végére visszatér Sookie is és Lorelai azt is eléri, hogy Michel is megkapja, amit akar: pénzt szerez az anyjától egy új, nagyobb fogadóra.

A Rory-szálat nagy mértékben befolyásolja a régi rajongói vita, hogy ki a hozzá illőbb férfi: feltűnik Jess, Logan és Dean is, sőt, egy pillanatra még Tristan is. Közülük Logan és Jess még a jelenben is fontos szerepet játszanak Rory életében: előbbivel bizarr kapcsolatban élnek (mindkettejüknek van saját párja, de Londonban mindig együtt alszanak), utóbbi pedig, bár kevesebbszer jelenik meg, még mindig nincs túl Roryn és még most is képes sorsfordító tanáccsal szolgálni Rory számára. Bár mondhatja valaki, hogy 32 évesen Rorynak nem itt kellene tartania, de szerintem a sorozat nagyon intelligensen és szomorkásan mutatja meg az az életproblémát, amiben a mai harmincas középosztálybeliek vannak. A beszűkült lehetőségeket, az állandósult létbizonytalanságot és átmenetiséget. Már túl vannak azon a szakaszon, amikor ez az átmenetiség a karrierpálya kezdeti nehézsége lehetne, de ne legyenek illúzióink: többségünk nem érkezik be a 30-as évei elejére (sem) és nem tudja, hogyan tovább. A film maga is reflektál erre, amikor bemutatja a "30-asok bandáját", akik céltalanul lődörögnek a városban, s a szüleik nyakán élnek. Filmes utalásokkal teli szubkultúrájuk pedig önironikus kikacsintás, hogy Lorelai 10 éve még maga sem volt ettől nagyon különböző, még ha neki voltak is ambíciói, szemben a mai fiatalokkal. Rory szembesül a lehetőséggel, hogy talán neki sem jut több, bár természetesen nem akar közéjük tartozni. Neki  vannak munkái, vannak részsikerei, de mégsem sikerült eddig a nagy áttörés. Végül a lakását is feladja, előbb a barátai lakásai között ingázik, aztán hazaköltözik és átmenetileg a Stars Hollow Gazette szerkesztője lesz, ami nyilván nem szakmai kihívás, de legalább mégse süllyed a 30-asok bandájának tagjává. Innen nézve Rory részletesen kitárgyalt szerelmi élete sem kizárólag fan service: a Logannal való kiúttalan kapcsolata és mellette futó, visszatérő kabarétréfaként mindig mindenki által elfelejtett másik férfi, Paul, akivel Rory rendre elfelejt szakítani, jelenlegi élethelyzete reménytelenségének, átmenetiségének, kiúttalanságának a kifejeződése. Ezért lesz terápiás jelentőségű az, hogy Jess tanácsa utat mutat neki: írjon végre arról, ami tényleg érdekli (ez a valami egyébként az anyjával való kapcsolata) és az, hogy Rory egy tökéletes éjszaka után szakít Logannal, aki egyébként igazán Loganes módon nem is tartóztatja. A filmben ott zárul a Rory-szál, hogy Rory kitakarította a magánéletét, végre talált szakmai életcélt, ám ugyanakkor - hogy az élet ne legyen egyszerű - terhes lesz. Érdekes kérdés lenne tudni, vajon megtartja-e, de ezt értelemszerűen nem mondják meg. Ez lett egyébként mindent összevetve a legrealisztikusabb történetszál.

A minisorozat persze nem pusztán dráma, ahogy nem is színtiszta fan service. Vannak benne szórakoztató poénok (általában a kabarétréfák szintjén, de ez nem baj), vannak szép képek, van atmoszféra és van még valami, ami viszonylag meglepő vonása a sorozatnak a korábbiakhoz képest. Bár a Gilmore Girlstől korábban sem állt távol az önirónia, most kifejezetten erősek az önreflexív gesztusok, s nem is csak önironikus formában. Rory például a Gilmore Girls című történetet kezdi el írni a minisorozat végén és ennek kapcsán érdekes vita folyik közte és Lorelai között arról, hogy mit szabad egy ilyen történetben megírni és mit nem egy ember életéből. Aztán Lorelai már a minisorozat elején Stars Hollow-t valószínűtlen tökéletessége miatt egy üveggömbhöz. Vagy ott van például egy Stars Hollow: The musical című zenés betét is a minisorozatban, ami egy darabig szórakoztatóan elviselhetetlen (ahogy azt megszokhattuk már a sorozatban), s Lorelait halálra idegesíti, de egy adott ponton tökéletes kifejezése lesz a benne lejátszódó lelki folyamatoknak, s ezért elsírja magát. Az efféle részletek érdekes árnyalatokkal gazdagítják az összképet, s talán hozzá is tesznek valamit a minisorozat sajátosan melankolikus alaphangjához.

Hogy lehetne összefoglalni a tapasztalataimat? Én szerettem a minisorozatot. Szerintem fontos és aktuális témákról szólt, az alaphangulat eltolódott a szomorkásság felé, a három történetszál sajátos hangulatokkal rendelkezett és ezek nem voltak összeférhetetlenek, sőt, bizonyos változatosságot biztosítottak az egésznek, a humor megmaradt, ha a jelentősége csökkent is. Mindezek alapján szerintem megérte elkészíteni ezt a sorozatot.