Furcsa filmet láttunk tegnap a Puskinban.
A könyvesbolt a tengerparton című angol film azért furcsa, mert ha nem figyelek oda nagyon, akkor egy kellemes, nosztalgikus, a good old daysről, a vidéki Angliáról szóló filmet látok, tele bosszantóan ismerős sztereotípiákkal, főúri életmóddal, tábornokkal, bállal, esővel, széllel, fanyar humorral, lefojtott érzelmekkel, esetlenséggel.
Nem olvastam el a kritikákat, de gyanítom, hogy sokan így nézték a filmet, de azt is gondolom, hogy a kritikusok egy része egészen mást látott benne. Mert ez a film igazából egy érdekes, érzelmes, szomorú, mégis lelkesítő és kissé didaktikus feminista tanmese.
Ez, ha máskor nem, a végén világossá válik, amikor kiderül, hogy a narrátor valójában a film egyik szereplője és az ő visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg a kisvárosban könyvesboltot nyitó, hosszú özvegység után az életét újrakezdő, Emily Mortimer által játszott Florence történetét és hogy - SPOILER ALERT - a gyerekkorában megismert Florence-től tanult meg élni: tanulta meg a könyvek szeretetét, a bátorságot és hogy egy nő egyedül is megállhat a lábán. Hogy mitől tanmese ez, alighanem már ennyiből is világos. Ám, hogy mitől feminista, azt sem nehéz belátni. Ezért is mondom egy kicsit didaktikusnak.
Feltűnő például, hogy gyakorlatilag az összes férfiszereplő visszataszító vagy szerencsétlen: a pozitív férfiős, a Bill Nighy által játszott Mr. Brundish egy mizantróp, aki ugyan összebarátkozik a főhőssel, de épp, mikor az segítségre szorulna, szívrohamot kap és meghal (a film egyik tagadhatatlan erénye, hogy a férfihős nem tudja megmenteni a hősnőt: ez egy bátor megsértése a populáris műfaji szokásoknak); a negatív hősnő férje, a tábornok, akit Reg Wilson játszik, egy jóravaló, könnyen megvezethető demens arisztokrata; a negatív hősnőt kiszolgáló és Florence tönkretételében kisszerű és aljas szerepet játszó Milo North (James Lance) egy minden tartás nélküli, sima modorú, felületes és ostoba alak. Vannak még más visszataszító férfiszereplők is, akiket még felsorolni sincs kedvem, annyira undorodok tőlük.
Na, nem mintha a női szereplők zöme párját ritkítóan rokonszenves lenne. De azt azért el kell ismerni, hogy legalább nagyszabásúak, mint a negatív főhős Violet Gamart (Patricia Clarkson) vagy fejlődőképesek, mint Florence kis barátnője, segítője a könyvesboltban, s egyúttal a film narrátora, Christine (Honor Kneafsey), aki - ismét SPOILER ALERT - a drámai igazságszolgáltatás bosszúálló angyalaként gyújtja fel Florence által a Violet Gamart által fáradhatatlanul szőtt intrikák miatt végül bezárt könyvesboltot vagy az ő anyja, Jessie (Frances Barber), aki mindent a családjáért tesz, jót is, rosszat is.
Attól is feminista ez a film, hogy arról szól, hogy a tradicionális közösségben egy egyedülálló nő még nem boldogulhat önerejéből (Violet Gamart azért teheti, mert nem egyedülálló és mert az elit tagja). Így elkerülhetetlen a bukás, ám a film alapvetően nagyra értékeli már magát a próbálkozást is (ettől lesz Florence legfőbb erénye mind Mr. Brundish, mind Christine szemében a bátorság. Christine gyújtogatása is egy puszta romboló gesztus, a lázadás öncélú kifejezése, ami egyszerre ismeri el az akkori keretek megváltoztathatatlanságát és azt, hogy az ellenállás, a bátorság mégsem hiábavalóak. A film zárlata, amelyben megismerjük az idős Christine-t egy napjaink beli könyvesboltban, világosan mutatja azt is, miért nem: mert a harc, amit Florence képvisel, a jelenkorra mennyivel nagyobb sikerre vezetett, mint amire Florence-nek esélye lehetett. Ez egy kissé bosszantó is valahol: a film mintha túl könnyedén fogadná el Florence vereségét: könyvmolysága valahogy eleve kissé lehetetlen alaknak mutatja őt, akárcsak Mr. Brundisht, aki maga is hasonlóan könyvmoly, sőt annyira idealista, hogy szereti azt hinni, hogy a könyveknek nincsenek írói, hanem csak művek. Barátságuk, sőt majdnemrománcuk is ezt a belenyugvó, majdnem kvietista hozzáállást fejezi ki humoros formában: Mr. Brundish nem lehet igazi szerelmes hős és megmentő, mert egy generációval idősebb Florence-nél (ez okozza halálát is).
Valószínűleg ezzel függ össze az is, hogy nem is annyira igényel akkora felületességet ezt a filmet noszztalgiafilmnek látni: mert egyszerre szól a lázadásról és a régi szép időkről, amikor még bátorság kellett egy nőnek egy könyvesbolt megnyitásához és amikor még éltek, még ha már kihalóban is voltak, a régi romantikus férfihősök. Még ha ez a nosztalgia igazi fanyar angol humorral is van előadva, azért mégiscsak ott van a film minden jelenetében, minden pillanatában.
