Nem teljesen alaptalan azt állítani, hogy az utóbbi időben görög korszakomat élem. Olvastam Platónt (például ezt, ezt, ezt és ezt) Arisztotelészt, Szophoklészt, Xenophónt; sőt, elolvastam Bernard Williams csodálatos könyvét, a Shame and necessityt, meg olvastam egy-két más, kevésbé inspiráló szöveget, mint mondjuk Seth Benardete bárdolatlan agyamnak teljesen érthetetlen esszéit a görög tragédiákról. S bár megkísértett a gondolat, természetesen már nem fogok megtanulni görögül, hogy eredetiben élvezhessem a klasszikus szövegeket. Az is elég ambíció, hogy előveszem az egyetemi latin tankönyvemet és megpróbálom elérni, hogy Horatiust, Cicerot, Sallustiust és Tacitust még ebben az életben eredetiben olvashassam. Többre nem vágyom a klasszikusok terén.
Mindezt azért említem, mert ismét kipipáltam egy tételt a bakancslistámról: elolvastam - végre - Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát is. Nem lenne igaz, hogy sosem próbáltam, mert valójában párszor belelapoztam, de sosem jutottam messzire. Középiskolai magyartanárunknak köszönhetően gyakorlatilag semmit sem kellett elolvasnunk a görögöktől. Antigonéról volt némi szó, meg valami az Iliászról. A többi idő 9. osztályban elment bohóckodásra, hogy őszinte legyek. De nem igazán bánom. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de az agyam egyszerűen ellenállt a görög kultúrának. Még az sem lelkesített fel irántuk, hogy egy időben megszerettem a filozófiát és némiképp perverz módon Kant Kritikáit és Schopenhauert forgattam még az érettségi előtt (maradandó károkat okozva a gondolkodásomban, azt hiszem). Pedig, emlékszem, még nővérem egyik ismerőse, egy orvos is Platón forgatására bíztatott, ha egyszer érdekel a filozófia. De nem, engem nem lehetett semmivel sem felbíztatni. Sem Szabó Árpád Hellász hősei könyve (amit imádtam tizenévesen), sem Németh György fenomenális görög előadásai az egyetemen (talán az egyetlen történelem szakos óra, amire érdemes volt jelentkeznem) változtattak ezen.
Nem igazán tudnám megmondani, miért hagyott hidegen Euripidész, Aiszkhülosz, Arisztophanész és miért tett rám némi hatást Szophoklész kamaszként (és később, az egyetemen, Menandrosz). Mivel ez együtt járt azzal is, hogy az Oidipusz királyt jobban szerettem, mint az Antigonét, hajlamos vagyok arra gondolni, hogy talán a szophoklészi irónia lehetett, amit elsősorban értékelni tudtam, másodszor pedig a szophoklészi tragédia arányossága. Az, hogy világosak a konfliktusok, van benne cselekmény is, nem csak beszéd és világos az oksági lánc is, amely elvezet a tragédiához. Ehhez képest van valami halvány emlékem Euripidészről, hogy nála úgy peregnek az események, mint egy 20. századi groteszk tragikomédiában, Aiszkhülosz pedig éppen ellenkezőleg, túlságosan statikusnak rémlett. Talán ezért. De nem vennék rá mérget.
Ehhez képest a Leláncolt Prométheusz inkább kellemes meglepetés volt. Bár az egész darab valójában egyetlen elnyújtott expozíció, amelynek elején van csak némi történés és aztán egy újabb nagy esemény van beharangozva, de ez sem zavart. Előbb Prométheusz büntetésének végrehajtását látjuk, amint Héphaisztosz odaláncolja a sziklához Prométheuszt, közben pedig megjönnek a vele együttérzők, s fokozatosan megismerkedünk az előzményekkel, a büntetés okaival. Ugyanis Prométheusz hiába segítette hatalomra Zeuszt, mivel az emberek érdekében szembeszállt vele, most bűnhődnie kell és viselnie mostantól Zeusz engesztelhetetlen haragját. A visszatekintést és panaszkodást csak két esemény zavarja meg: egyrészt megjön Io, aki Zeusz vágyának és a féltékeny Héra bosszújának áldozata, s megismerkedünk az ő tragikus történetével is, másrészt megjön Zeusz hírnöke, Hermész, hogy fenyegetéssel próbálja kicsikarni Prométheusz titkát, amely arra vonatkozik, hogy miként fog Zeusz elbukni és miként lehet ezt a fenyegető jövőt elhárítani. A darab végére érve sem történik azonban semmi, csupán Prométheusz szavai alapján halljuk közeledni Zeusz újabb bosszúját, amiért Prométheusz nem tört meg és nem árulta el a titkot.
Igen, ez bizonyos értelemben tényleg olyan statikus mint emlékeztem. De talán mert öregszem, nem zavar annyira. Pár dolog ráadásul a helyére került a fejemben.
Így például az elsőre zavaró kitérőnek tűnő Io-szál nem csak azért érdekes, mert kicsiben megismétli Prométheusz történetét annyiban, hogy az emberek életében is látjuk megvalósulni azt, amit a halhatatlan Prométheusznak magának is szenvednie kell: Zeusz önkényét és az emberek kiszolgáltatottságát, ami Prométheuszt annyira zavarta, mikor az ő segítőjükké szegődött, hanem azért is, mert Iotól fog származni Prométheusz szerint a gyermek, aki majd letaszítja a trónról Zeuszt. Prométheusz és Io történetei valójában ugyanannak a történetnek a párhuzamosan futó szálai és Aiszkhülosz mesteri kézzel szőtte egybe ezeket az irtóztató léptékbeli (örök isteni vs. mulandó emberi) különbségeket mutató cselekményszálakat, ami azért nem kis teljesítmény, mert mindezt úgy kellett tennie, hogy egy drámában mégse szorítkozhatott kizárólag múlt és jövő elbeszélésére, de valamiként meg is kellett jelenítenie a színpadon ezt a történetet, ahol az egyik szálon évszázadokban mérik az időt és a másikat, ahol pedig az emberi élet rövid perceiben.
A másik, hogy feltűnt, milyen erős politikai áthallásai vannak a darabnak. Zeusz egy zsarnok, abban az értelemben is, hogy "törvénytelenül" jutott hatalomra, saját apját és annak híveit harcban legyőzve, abban az értelemben is, hogy igazi önkényúr, aki könnyen lobban haragra, kicsinyes, bosszúálló és engesztelhetetlen, s végül zsarnok abban az értelemben is, hogy a hatalma ingatag: kizárólag a félelmen és erőszakon alapul és egy új kihívó bármikor megdöntheti. Meghökkentő, mennyit panaszkodnak a különféle szereplők Prométheusz büntetésének kegyetlenségére egyfelől és másfelől arra, hogy milyen veszélyes dolog nyíltan hangoztatni együttérzésüket Prométheusszal. A darab jelentős részét ez teszi ki, s ez engem nagy örömmel töltött el, mert, bevallom, a görög mitológiával, a görögöknek a természetfeletti erőkről alkotott elképzeléseivel kicsit bajban vagyok. Nekem még az Oidipusz király is túlzás, nemhogy az Átreidák követhetetlen ügyei. Ez a darab viszont a maga józan, evilági politikai áthallásaival igazán kedvemre való volt.
Szóval: egy újabb tétel kipipálva.
