Emlékeim szerint pár éve már a kezembe vettem John Horton 1992-es könyvét. Valami hatással is volt rám, ha nem is naggyal. Biztosan nem olvastam végig, de megmaradt, hogy a politikai kötelezettség elméleteiről szól, azokat tekinti át és ajánl egy saját változatot is a hatodik fejezetben. Horton nekem a kortárs realista politikaelmélet elindítóinak egyikeként volt érdekes, a politikai filozófiáról nem gondoltam semmit, az általa tárgyalt elméletekről még annyit sem, a könyv tárgyául szolgáló téma, a politikai kötelezettség még annyira sem érdekelt. Az én bajom? Igen, tulajdonképpen így van.

Most - a téma iránti érdeklődésem megnövekedéssel és olvasottságom dicséretes gyarapodásával a hátam mögött - őszinte csodálkozással olvastam végig ezt a kis könyvet, amely az úgynevezett asszociatív kötelezettségelméletek egy sokat hivatkozott szövege Dworkin, Hardimon, Gilbert, Tamir munkái mellett. Meg kell hagyni, hogy tartalmas, érdekes olvasmány. Aki szeretne tudni valamit arról, hogy 30 évvel ezelőtt mik voltak a modern politikai filozófia főbb megközelítései a politikai kötelezettségek témájában (vannak szerinte voluntarista, teleologikus, deontológiai elméletek, az anarchizmus, illetve az általa javasolt, tagsági alapú elmélet) mindenképpen haszonnak forgathatja (jó, tudom, ez így kicsit szarkasztikus volt, nem egészen annak szántam). Felvonulnak a téma összes fontosabb, 92-ben ismerhető nevei, a tárgyalásmód jól követhető, a stílus ugyan nagyon brit, de mégis olvasható (mondjuk Simmonshoz képest feltűnő a nyelvi különbség).

Nem állítom, hogy a könyv minden része egyformán érdekesen és jól van megírva. Volt olyan másfél oldal, ahol Horton valamiről annyira meg akar győzni, hogy 5 egymást követő mondatban pontosan ugyanazt állítja, újra és újra és újra. Csodálkozom, hogy a szerkesztőkön hogy mehetett annak idején át. Volt néhány elmélet (például a hála alapú kötelezettségelméletek), amelyeket meglehetősen csúnyán lekever. Van olyan is, ahol nem kifejezetten tűnik lehengerlőnek a kritikája (az anarchizmussal kapcsolatban például, de még ott is, Wolff anarchizmusának kritikai tárgyalása kifejezetten lebilincselő olvasmány, viszont Simmonst, hiába kezeli nagyobb tisztelettel, sokkal kevésbé tűnik érteni).

Aki szeretné tudni, mi iszonyúan idegesítő az asszociatív kötelezettség elméletekben, amelyek közé Horton saját felfogása is tartozik, annak különösen érdemes ezt a könyvet elolvasnia, mert három ponton érhetik kellemes és kellemetlen meglepetések. Az egyik, hogy az ilyen elméletekben különösen nagy szerepet játszó és a kritikusaik által egyöntetű értetlenséggel fogadott család-állam analógiát Horton nagyon elegánsan, körültekintően és óvatosan használja. Arra persze nem nagyon alkalmas, hogy meggyőzze a szkeptikust, hogy a családba beleszületéssel keletkező kötelezettségek analógiájára képzelhetőek el a politikai kötelezettségek, ha szkeptikusunk szerint nincsenek családi kötelezettségek, de arra igen, hogy megmutassa, az analógia nem azt mondja, hogy az állam olyan mint egy család, hanem, hogy a családi és a politikai kötelezettségeink sem abból keletkeznek, hogy beleegyezünk valamibe, hanem, hogy döntésünktől függetlenül a részévé válunk. A másik, hogy a közösséggel való identifikációnak az ilyen elméletekben számomra megfejthetetlen szerepét illetően Horton könyve csak tovább növeli a zavart. Nagyon izgatta/izgatja az efféle elméletek alkotóit, hogy ugyan a közösségi tagság hoz létre politikai kötelezettségeket, de a közösségi tagságnak része valamiféle azonosulás a közösséggel. Fogalmam sincs, ez nekik miért fontos, mert azt ők is látják, hogy szerintük nem ez hozza létre a kötelezettséget (nem is szükséges hozzá, de nem is elegendő a megléte) és egyébként is mindenféle komplikációkkal jár. De másfelől valamiért mégis izgatta/izgatja a fantáziájukat és ezt elég bosszantó látni olvasóként. A harmadik pedig, hogy Horton könyve az annak idején népszerű kommunitarizmusban (Sandel, MacIntyre stb.) és az általam is imádott Bernard Williams kedvenc "etikai élet fenomenológiájában" horgonyozza le saját elméletét, s nagyjából azt állítja, hogy bár vannak politikai kötelezettségeink, azokat hagyományos filozófiai eszközökkel nem lehet igazolni. A kommunitaristák iránti vonzalmat annyira nem osztom, de valahol érteni vélem, mi tetszhetett annyira Hortonnak bennük. A gondolat, hogy mégiscsak szociális lény az ember és a közösségben élés során válik azzá, aki, valóban érdekes. Csak nem igazán derül ki, mi következne ebből a politikai kötelezettségekre nézve, mert Horton központi tézise, hogy a politikai kötelezettségeink abból származnak, hogy "beleszületünk" politikai közösségekbe, nem pedig önkéntes elhatározással, alapos átgondolás után felvállaljuk őket, nem biztos, hogy igényelné ezt a gondolatot. Annál kevésbé, hogy annak idején a kommunitarizmus egy harci jelszó volt, mindenkit triggerelt így vagy úgy és sok olyasmit segített beleolvasni ezekbe a szövegekbe, amik nem voltak ott. Gyanítom, hogy Horton könyvének se tett jót, ha lekommunitáriusozták. Ami pedig Williamset és az etikai élet fenomenológiáját illeti, kicsit úgy érzem, Horton alapvető hozzáállása túlságosan passzív, tartózkodó a politikai filozófia kapcsán (ezt későbbi szövegei alapján is így látom), s Williams főként arra kell neki, hogy ezt a tartózkodó, fogalomelemző, a végső szó kimondásától óvakodó, a vélemények sokféleségének szépségében gyönyörködő hozzáállását legitimálja (azt ugyan tagadja, hogy az ő felfogásában nem lenne kritikai potenciál, de én bevallom, ezt csak azért hiszem el neki, mert én részben nagyon hasonló dolgokat gondolok, de nála sokkal harcosabban - és, na jó, másként - mert amúgy a könyvéből ez nem igazán jön át). 

Mindent összevetve, ez a könyv nem vágott úgy a földhöz, mint Wolff, Gilbert vagy Simmons az utóbbi időben, de nem is tartozik azok közé a könyvek közé (akadnak köztük nagyon komoly szerzők nagyon jó művei is), amelyeket egyelőre nem bírok a kezembe venni, ha a fene fenét eszik, akkor se. Egy nagyon ütős pillanat azért volt a könyv olvasásakor: mostanában erősen Simmons hatása alatt voltam és Horton egy hosszabb fejtegetés keretében azzal szembesíti az olvasót, hogy szép és jó mindaz, amiket Simmons leír, de ha ennyire extrémen szigorú feltételeket támasztanánk más morális fogalmaink érvényességével szemben, mint amiket ő a politikai kötelezettségek kapcsán felhoz, vajon hány maradna állva és mennyi bukna el ezen a vizsgán? Szóval, kösz, John Horton.