Zavarbaejtő: érdekes, szórakoztató, fárasztó és nyugtalanító könyv is Bernard Williams, a nagy brit morálfilozófus utolsó nagy könyve, a Truth and Truthfulness. A maga nemében még aktuálisnak is mondanám, hiszen a posttruth az elmúlt 2 év egyik divatszava és nem véletlenül az: a politika - úgy tűnik - végzetes elszakad a tényektől és az igazságtól és ez nem felszabaduláshoz, nem a korlátlan lehetőségek közötti önfeledt játszadozáshoz vezet, hanem manipulációhoz és zsarnoksághoz.
Williams persze még egy korszakkal előbb írta ezt a könyvét, akkor némiképp hasonló félelem, morális pánik posztmodernhez és az anything goes jelszavához kötődött és maga Williams is, aki pedig nem nagyon rajongott az univerzálisan érvényes fogalmak és eszmék gondolatáért, s akinek nem okozott problémát elfogadni, hogy a régmúlt számunkra furcsa szokásait nem feltétlenül érdemes mai mércékkel megítélni vagy ahogy ő mondogatta, Mark Twain híres művére utalva, Kantot játszani Artúr király udvarában, ebben a könyvében arra vállalkozott, hogy alternatívát kínáljon az igazság jelentőségét tagadókkal szemben.
Williams kiindulópontja - innen a cím is -, hogy a modern gondolkodás szinte mániákusan el van foglalva az igazsággal és az igazmondással s vagy túl komolyan veszi vagy egészen megtagadja a jelentőségét. Utóbbiak, a tagadók, akikhez Williams olyan gondolkodókat sorol, mint a posztmodern sztárfilozófus Richard Rortyt, azonban alapvetően félreértik a helyzetet: az igazságtól nem lehet olyan könnyen megszabadulni, mint hinnék.
Williams azzal a meglehetősen provokatív állítással indítja művét, hogy az igazság fogalma alapjában véve valójában helytől és időtől fogva ugyanaz minden ember számára. Még a relativisták és az igazság posztmodern tagadói is implicit módon ugyanehhez az igazságfogalomhoz ragaszkodnak és vélt elérhetetlenségéből vezetik le szélsőséges és önellentmondó álláspontjukat. Velük szemben Williams úgy véli, nem képzelhető el emberi együttélés az igazság nélkül, s hogy az igazság olyasvalami, aminek szükségességét az emberek nem csak praktikus haszna (instrumentális értéke), hanem önértéke (intrinzikussága) miatt is elismerik. Mint mondja, az igazságnak van két értéke, erénye van, amelyek az emberek szemében különösen fontosak: az őszinteség és a pontosság.
A könyv - őszintén meg kell mondjam - egyszerre végig szórakoztató, lebilincselő olvasmány és ugyanakkor nagyon nehezen követhető volt számomra (sokkal inkább, mint az Ethics). Néha úgy éreztem, a szerző túl sok mindent akar egyszerre mondani nekem, túl sok potenciális ellenféllel szemben próbál megvédeni egy komplikált álláspontot és emiatt túl mindent kellene neki elhinnem bizalmi alapon. Tovább megyek, néha egészen zavaró mértében tűnt el a könyv központi témája a szemem elől, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban kerüljön elő. Ezzel együtt is, szerintem mindenkinek megéri elolvasnia, (hozzám hasonlóan) minimális filozófiai előképzettséggel, aki valaha is elgondolkodott már igazság és igazmondás szerepéről az életünkben.
Én különösen izgalmasnak találtam az általa Nietzsche nyomán használt "genealógiai" módszert: úgy beszél Williams az igazságról, hogy előbb egy nyíltan fiktív "természeti állapotot" vázol fel, a lehető legkevesebb általa szükségesnek tartott feltételt kit csak ki, hogy megmutathassa, a maga pőreségében az igazság szerepét az emberek társas együttélésében. Ezek után pedig egyre inkább közelebb hozza a valósághoz, s történeti esettanulmányok során keresztül a jelen néhány izgalmas problémájához jutunk el, már lényegesebben árnyaltan vizsgálva a kérdést.
A "természeti állapot" leírása egyszerre szórakoztató és absztrakt olvasmány, akárcsak az igazság, az állítás és a hit fogalmainak elemzése. Ezt követi az őszinteség és a pontosság erényeinek részletesebb vizsgálata néhány egészen lenyűgöző fejtegetéssel , ami miatt esetleg azt érezheti valaki, hogy elvesztegette az életét, mikor nem ment végül filozófia szakra, mikor még tehette volna. Majd a történelem felé kezdünk fordulni és előbb arról hallunk, miként jelenik meg Hérodotosz és Thuküdidész közötti időben a történelmi, lineáris időnek a felfogása és vele egy egészen újfajta viszony a múlt igazságaihoz. (Itt óhatatlanul a történelem szak után kezdtem nosztalgiát érezni, 1998-99 zsenge, naiv világa után sóvárogva.) Majd egy Rouseau és Diderot összehasonlítását tartalmazó fejezetben az autenticitás fogalmával, ezzel a sajátosan modern gondolattal ismerkedhetünk meg, s kapunk néhány szórakoztatóan fanyar kiszólást is Rousseau-ra, akit Williams aligha kedvelhetett túlságosan (ezt olvasva óhatatlanul a magyar szak emlékei melengették meg a szívemet). Az utolsó két fejezet pedig előbb a liberalizmus, a kritika, illetve a legitimitás politikaelméleti problémáiba vezet be (jelenkori politológus énem nagy örömére), majd visszavisz az igazság eredeti, könyv eleji problémáihoz és a narratíva fogalmával és azzal foglalkozik, hogy az, hogy valaminek "értelme van" (make sense) valaki számára: ezen a ponton elvileg választ kapunk arra, hogy miért nincs igazuk az igazság tagadóinak és miként lehet, hogy a világ annyiféleképpen tűnik az emberek számára értelmezhetőnek. Ezt a fejezetet is nagyon szerettem egyébként, ráadásul nekem egy szakmai problémámra is választ adott, de, hogy mire, azt nem hiszem, hogy itt kellene kifejtenem. (A problémáról mindenesetre itt lehet többet megtudni.)
Hát ennyi. Azt hiszem, egyszer még majd el fogom olvasni később. De most annyi érdekes dolog van, amit még el akarok olvasni, hogy egy időre elnapolom ezt a tervet és magát Williamset is hanyagolni fogom Martha Nussbaum, Lisa Tessmann és Joseph Raz kedvéért.
