Ha tanár lennék, biztosan tanítanám az Utópiát. Rövid, nem nehezebben olvasható, mint egy fantasy regény és a benne leírtak sem elszálltabbak azoknál (vagy akár egy népszerű tévésorozatnál, egy blockbuster képregényfilmnél). A szöveg tele van belső poénokkal, amiket nem olyan reménytelen felfedezni és megérteni, a fikció és valóság viszonyával való önfeledt játszadozás sem annyira bonyolult, hogy ne lehessen felfogni. Ugyanakkor nagyon praktikus és hétköznapi józan ésszel is felfogható problémákról is szól, amikről remekül lehet beszélgetni, s ha történetesen valami teljesen agyament benne, akkor arról is lehet beszélgetni. Nem vitás, hogy ehhez egy egyetemi kurzus vagy egy szakkör vagy ilyesmi lenne a legjobb keret, ahogy az sem vitás, hogy a könyv humora és egész világa alighanem igényel bizonyos fokú geekséget,  de egyrészt a magamfajta geekeknek is jár valamennyi hely a nap alatt és amennyire meg tudom ítélni, a geekség mainstreamebb mint valaha. Arról már nem is beszélve, hogy Morus maga is geek volt. A könyv tele van egészen elborult, többszörösen megcsavart tréfákkal, miközben véresen komoly is. S nyilvánvaló, hogy Morus nem magányos geek volt, hiszen a könyv függeléke tele van az Utópiát elragadtatva dicsérő, humorának megértéséről tanúskodó, poénjait továbbcsavaró kísérő levelekkel közeli és távoli ismerősöktől.

Nem vagyok egy tanáralkat, ritkán látom meg a pedagógiai lehetőséget szövegekben, s amikor órákat tartok, sem vagyok különösebben kreatív a pedagógiai eszközök használatában és ezért magával ragadó egyéniségem kisugrázásával sem tudok kárpótlást nyújtani. Ezt csak azért mondom el, hogy kivételes élmény, Morus könyve tényleg kivételes élmény számomra ebből a szempontból. Ritkán érzem azt, hogy egy klasszikus szöveggel foglalkozás ennyire kinyitható és interaktívvá tehető, s ahogy ilyen tág tere nyílhat a hallgatói aktivitásnak.

A szöveg nagyrészt fiktív és valóságos egybecsúsztatására épül: a történelmi Morus írt egy könyvet, amely a fikció szerint nagyrészt nem az ő szavait, hanem egy Raphael Hythlodaeusét tartalmazza; a fiktív történet szerint egy flandriai utazás során egy fiktív szereplő és egyúttal elbeszélő Morus találkozott egy barátjával, Peter Gilesszel, aki bemutatta neki Hythlodaeust, aki egy portugál utazó és aki járt az új világban, Vespuccival és aki járt eközben egy Utópia nevű helyen, amelyet részletesen le is ír. Namármost, Morus egy valódi flandriai utazás során kezdi írni a könyvet, Giles valódi ismerőse volt Morusnak valóságban, Vespucci utazása is valódi. Mi több, a valódi Giles a könyvhöz írt egy kísérőlevelet is, amelyben a fiktív eseményeket valódiaknak ismeri el, Morus pedig maga is ír Gilesnek egy ilyen kísérőlevelet, amiben nem csak valódinak mondja a történteket, de ráadásul meg is mondja, honnan lehetne tudni, ha nem az lenne: ha jelentés nélküli, valódi barbár helynevek helyett tudós tréfákba rejtett beszélő neveket használna. Namármost, a helyzet az, hogy az Utópia tele van ilyen, elsősorban görög szavakra épülő beszélő nevekkel, amik mind azt fejezik ki, hogy Utópia nem valódi: Utópia azt jelenti, hogy nem létező hely, Hythlodaeus neve, hogy összevissza locsogó és így tovább. A dolog geekségét tovább fokozza, hogy a szöveg első felében a fiktív Morus és Giles összevitatkoznak Hythlodaeusszal arról, hogy érdemes-e hivatalt vállalni a király mellett, ami egyrészt annak fényében nagyon izgalmas, hogy a valódi Morus épp a királyának ügyében járt Flandriában követként, s hamarosan magasabb tanácsadói pozícióba is került, másrészt pedig Hythlodaeus részben fiktívnek mondott, de valójában a korabeli olvasók számára jól beazonosíthatóan valódi példákkal mutatja be, hogy a királyok nagyrészt alantas eszközökkel kormányoznak tisztességtelen célok érdekében és egy tisztességes, becsületes embernek a szava mit sem érne, főleg, mert a többi tanácsadó olyan aljas, hogy nem lenne köztük maradása (ezzel a fiktív Morus praktikus érvekkel vitába száll), részben pedig megsemmisítő kritikáját adja a valódi és a fiktív Morus hazája, Anglia társadalmi viszonyainak. S ennek mintegy betetőzéseként: Utópia félreérthetetlenül egy ellen-Anglia, amelyet Anglia természeti viszonyainak és az ókori ideális állam-irodalom (Platón és Arisztotelész) javaslatainak ötvözeteként alkot meg a könyv szerzője.

Mindez egy csomó irányba elviheti a beszélgetést. Például,hogy vajon mennyire vehető komolyan Hythlodaeus Utópia-képe úgy is, mint egy locsogónak nevezett ember előadása, mint egy ókori filozófusokból összelopkodott ideális állam, mint egy nyilvánvalóan fiktív hely, amely a létező korabeli viszonyok kritikája, tükörképe. De el lehet gondolkodni azon is, vajon Utópia különbözik-e Európától annyira, mint amennyire első pillantásra különbözőnek tűnik: például az utópiaiak hadviselési módszerei kísértetiesen emlékeztetnek (elsősorban a megvesztegetés, bérgyilkosságok, egyéb trükkök szerepe) a Hythlodaeus által lekicsinyelt korabeli európai diplomáciai gyakorlathoz. Azon is el lehet gondolkodni, vajon mennyire hihetőek, valóságba átültethetőek az utópiai törvények, szokások, intézmények, kijátszhatóak-e vagy sem, hatékonyak-e vagy sem és így tovább. Aztán azon is el lehet gondolkodni, vajon a fiktív Morus a valódi Morust képviseli-e a szövegben, s ha nem, akkor vajon mi a funkciója: képvisel-e komolyan vehető álláspontot, amikor Hythlodaeusszal vitatkozik vagy sem? A magam részéről arra hajlok egyébként, hogy mind Hythlodaeus, mind a fiktív Morus túlzó módon fejeznek ki megfontolandó álláspontokat és ennyiben a szöveg inkább összességében tanulságos, mint részleteiben, hiszen  egyszerre mutatja meg az utópikus, idealista gondolkodás vonzerejét és korlátait és a mindennapi, óvatos, józan és illúziótlan politizálás lehetőségeit és hátrányait. De a szöveg elég enigmatikus és nyitott ahhoz, hogy ne ez a lapos és unalmas meglátás legyen a végső szó ezekben a kérdésekben.

S hogy mi mindent lehetne csinálni az elméleti kérdések megvitatásán, a fikciós és valóság bonyolult játékainak felfejtésén kívül? Nekem az is eszembe jutott, hogy nyugodtan lehetne íratni fan fictiont: rövid, novellaszerű történeteket, amelyek arról szólnak, miként játszhatók ki, áshatók alá az utópiai szokások, törvények, ha valaki nem jólnevelt, becsületes és elégedett utópiai polgár, hanem egy rosszindulatú és okos gazember (pl. hogy szerezhetne fölöttük valaki teljhatalmat vagy miként gazdagodhatna meg náluk egy ravasz csaló stb.). De lehetne íratni olyan szövegeket is, amelyek az utópiai szokások erejét mutathatnék: ízlés szerint, ki miről akar, romantikáról, háborúról, politikáról, felfedezőkről és így tovább. S persze lehetne írni arról is, mivé lenne Utópia a 21. századra.

Jó, jó, tudom, ez már tényleg nagyon súlyos geekséget igényelne. Na, és?