Az év első olvasmányélménye volt a részemről az Euthüphrón, Platón korai dialógusainak egyike.

Ez a szöveg meglepően érdekes volt, annak ellenére, hogy nem mondhatnám, hogy túl sokat vártam tőle, de valahogy mégis befészekelte magát az agyamba.

Platón lényegében három motívumból építette fel ezt a dialógust. Az egyik egy valószínűleg megtörtént eset: a címszereplő feljelenti az apját, mert az szerinte megsértette az isteneket, amikor a rabszolgáját megölő szabad munkását megkötözte, s míg elment, hogy egy jóstól kérjen tanácsot a továbbiakat illetően, a megkötözött férfi meghalt. Euthüphrón és Szókratész beszélgetése lényegében akörül forog, hogy elég súlyos bűn-e, amit Euthüphrón apja elkövetett ahhoz, hogy Euthüphrón a bíróságra menjen vele, hiszen ennek ellene szól valakinek az apját bevádolni szégyenteljes tettnek számít és az apa tette tulajdonképpen akár védhető is lenne azzal, hogy nem ölni akart, viszont jogosan büntette a rabszolgáját megölő embert. Így jutunk el a második témához, ahhoz, hogy a két beszélgetőpartner hamarosan a hoszion (istenesség) fogalmának tisztázására vállalkozik, ami igazán illik egy szókratészi dialógushoz, s Euthüphrón egyszerűen képtelennek bizonyul nem körbenforgóan érvelni (a dialógus lényegében ennek megállapításával zárul), amely szerint istenes az, ami az istennek tetszik, miközben nyilvánvalóan nem lehet az az istenes, ami az istennek tetszik, hanem az tetszik az istennek, ami istenes, de hogy az mi, arra nincs válasz. Van itt minden, amitől Szókratész tényleg zseniális: Euthüphrón nagyképű, mégse tud semmit, konkrét példákra koncentrál, általános definíciók helyett, konvencionális közhelyeket pufogtat, amiket nem tud bizonyítani, önellentmondásokba keveredik, megsértődik, stb.

A harmadik motívum pedig nem más, mint Szókratész életének, művének és halálának kapcsolata. A dialógus akkor játszódik, amikor Szókratész a híres perére indul, amelynek a végén halálra ítélik, részben éppen arra hivatkozva, hogy nem tiszteli az isteneket. A per a tárgya Platón zseniális művének, a Védőbeszédnek, míg a Kritón című dialógus Szókratészt az elítéltetése után, nem sokkal halála előtt mutatja, a Phaidón pedig a halálát írja le. Platón nem hiába volt Szókratész tanítványa: a mester utolsó napjait szinte képtelen részletességgel, hihetetlen sűrűséggel mutatja be, s ezek a dialógusok mind elképesztően intenzívek, drámaiak és ugyanakkor egyszerre reflektálnak a mesterrel történtekre és legfőbb tanításaira.

Az Euthüphrón esetében ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy egyrészt a hoszion fogalmának körüljárása életbevágóan fontos kérdés Szókratész számára, ugyanakkor Euthüphrón képtelensége a fogalom tisztázására az athéni közgondolkodás alsóbbrendűségét mutatja a szókratészi filozófiával szemben, miközben az a csavar is belefér, hogy éppen a konvencionális gondolkodású Euthüphrón az, aki egy konvencionális értelemben botrányos tettet készül végrehajtani és Szókratész az, aki valójában mentes marad minden ilyesmitől, hiába ítéli majd el a bíróság, ártatlanul. Ilyen értelemben ez is egy Szókratész-apológia, amely a vele szembeni vádakkal szemben a szókratészi filozófia összeegyeztethetőségét mutatja meg Athén törvényeivel. 

A dialógus mélységét ezenfelül az adja, hogy megoldatlanul hagyja, de egyúttal különösen élesen exponálja azt a kérdést, hogy lehet-e voluntarisztikusan felfogni az istenség és az erkölcs viszonyát vagy sem. De ez utóbbi kérdést, bevallom, csak bottal mertem megpiszkálni, mert magam vallásilag unmusikalisch vagyok.