Furcsa érzés, hogy ha ma valami igazán erős, nagy kiállításra akarok menni, akkor az MNG maradt az egyetlen hely (néha azért a Kieselbach Galéria is nagyon meg tud lepni minket). Életem egy legmegdöbbentőbb élménye az El Kazovszkij kiállítás is hozzájuk kötődik, de a Modigliani kiállítás sem volt kis élmény. Azért ezt a kettőt említem különben és nem másokat, mert e háromban nagyon erős összekötő motívumnak éreztem azt a logikát, ahogyan mindhárom kiállítás felépült és amilyen üzenetet hordozott nekem, laikus néző számára. Mindhárom monstre kiállítás alapvetően kronologikusan épült fel, ugyanakkor kisebb-nagyobb tematikus blokkokba vagy korszakok szerinte rendezve mutatta be, nagyon sűrű, nagyon intenzív formában az alkotók karakterjegyeit. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy az egyes korszakokon, blokkokon belül sűrűn ismétlődnek bizonyos motívumok (néha persze azon túl is), ami lehetővé teszi az életművek átfogó bemutatását, s ez persze a magamfajta kívülálló számára hatalmas kincs, mert gondolkodásom számára ad fogódzókat, s egyúttal persze hihetetlenül erős vizuális élményt is nyújt. Ma már gond nélkül tudnék mondjuk negyedórát beszélni tartalmasan és mélyen átlelve Ország Lili művészetéről is. Másfelől ugyanakkor a finomságok befogadását ez a fajta bemutatási forma nem nagyon teszi lehetővé. Aki nem ínyenc, annak számára négy-hét egymás mellé rakott, tök egyforma képből persze világos lesz, hogy ezek valahogy összetartoznak, s még azt is felismerhetővé teszik, hogy jé, ezek ugyanolyan képek, mint az előző teremben, de itt írásjelek is vannak a képeken, míg eddig nem voltak, de ugyanakkor kicsit zavarba is hozzák az embert, sőt, erős monotónia érzését keltik. Jellemzőnek tartom, hogy El Kazovszkijnál mennyi kutyaalakot rajzoltak a vendégkönyvbe és bár ez - hasonlóan könnyen reprodukálható motívum híján - aligha ismétlődhet meg e kiállítás esetében, azért a monotónia meghatározó élményem volt és maradt.

Ezek után pedig következzék néhány szubjektív megjegyzés:

1. Nagyon erős a kiállítás felütése. A monoton téglafalak előtt álló apró alakok képei még sokáig kísérteni fognak.

2. A tihanyi Magtár képe is valamiért nagyon megfogott, később is visszatértem hozzá, a Kóró kevésbé (azért ezt a kettőt említem, mert ezeket emelte ki a kísérőszöveg is).

3. Ország szürrealista képei nagyon tetszettek, de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ezeket már mind láttam valahol (szerintem volt, amelyiket tényleg láttam és ráadásul Ország Lilinél, na mindegy)

4. Paul Delvaux-nak kikölcsönözték egy képét, amit imádok, megvettem annak idején képeslapon is. Ezt:

 Meg kell mondanom, nem tett jót a szürrealista Ország Lilinek az összehasonlítás.

5. A montázsos terem egyszerre volt hihetetlenül lelkesítő, megdöbbentő, elképesztően elegáns és kifinomult és (még sorolni kéne a jelzőket). Potpolettel tökéletesen egyetértettünk, hogy fantasztikusak ezek a montázsok, egytől egyig.

6. A kozmikus és az ikonos képek nem igazán kötöttek le.

7. Az ikonok után következő képekről többé-kevésbé egységes, homogén massza szerű emlékeim vannak. Nem mondom, hogy mind egyforma lett volna, mert nem, de valahogy mégis csereszabatosnak éreztem ezeket a képeket. Gyermeteg lesz, amit mondani fogok, de bármelyiket szívesen látnám a szobám falán. Enigmatikusak, vonzzák a tekintetet. Egészen közel hajoltam hozzájuk, mert minden részlet érdekesnek és felfedezésre várónak tűnt.

8. A Labirintus nekem annak ellenére is megrendítő élmény volt, hogy először úgy éreztem, hogy lehetett volna kicsit gondosabban megoldani, hogy a zenét lehessen hallani, mert szinte egyáltalán nem lehetett.

A szokásos tolakodó teremőri tekintet ellenére (Potpolett az egyiket szorosan követni kezdte egy időre, így sikerült diszkréten jeleznünk neki, hogy nem kifejezetten baráti dolog az ember sarkában lenni miközben kiállításon van) nagyon, nagyon, nagyon jó, hogy ott lehettünk és megnézhettük ezt a kiállítást.