Régóta szeretném megnézni Haumann Péter főszereplésével a Szókratész védőbeszédét.

Sajnos, ez mindmáig nem sikerült, de nem adtam fel a reményt.:) De most amúgysem Platón híres művéről akarok beszélni, hanem Xenophónéról. Ezt a rövidke kis szöveget egy ültő helyemben elolvastam és igazán elgondolkodtatott. A szöveg arról szól, hogy miként viselkedett Szókratész perbefogása után és attól olyan elgondolkodtató, hogy azt állítja, Szókratész tulajdonképpen meg akart halni, azért beszélt úgy bírái előtt, ahogy tette. Egészen banálisnak tűnik az indoka: eddig jó életet élt, a halál úgyis elkerülhetetlen, s így legalább úgy halhat meg, hogy a legkisebb terhet fogja jelenteni barátai számára. Az ember önkéntelenül is tiltakozni akar persze, s valahogy nem is érzi a platóni Szókratészhez méltónak ezt a megfontolást. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Szókratészt barátai arról győzködik ugyanis, hogy nem beszélhet nyíltan és őszintén bírái előtt, hiszen az ártatlanság bizony nem elég ok a felmentésre és az igazságtalanság elkerülésére. Szókratész azonban nem ért velük egyet, s csupán magát kívánja adni a bíróság előtt. Ha igazságossága nem elég arra, hogy megmentse a haláltól, akkor úgyis kár erőltetni. Nem, egy, hanem két oka van tehát Szókratésznek a halálos ítélet elfogadására: az egyik, hogy nem kapaszkodik az életbe túlzottan, a másik pedig, hogy így nem kell megtagadnia elveit. Az egyik bátorrá teszi, a másik kitartóvá. Egyik sem ürügy persze, de külön-külön talán egyik sem lenne elég ok. Így együtt viszont egy vállalható választásnak tűnnek.

Ki tudja, mit tennék hasonló helyzetben?