Valahogy, magam sem tudom, hogyan, abban a meggyőződésben nőttem fel, hogy Cicero nem egy érdekes figura. Bőbeszédű, hiú, képmutató, felületes és filozófiailag értéktelen, másodrendű gondolkodó. Mivel nem vagyok se a római történelem szakértője, sem filozófus, úgyhogy ezekben a kérdésekben eszemben sincs állást foglalni, csak annyit tennék hozzá, hogy elolvastam a napokban A kötelességekről szóló, három könyvből álló munkáját és valójában nagyon élveztem. Kicsit körülményesen jártam el amúgy: angolul, a Cambridge Text in the History of Political Thought című sorozatban megjelent kiadást olvastam és ennek több jótékony hatása mellett lett egy kellemetlen mellékkövetkezménye is, mégpedig az, hogy a nagyon szuggesztív szerkesztői előszó fényében láttam az egész szöveget és annak alapján ugrottak ki a szövegből egyes részletek és futottam át türelmetlenül más részleteket.
Hogy miért is érdekes ez a könyv? A témája alapján is lehet annak tartani: Cicerót az a kérdés foglalkoztatja, hogy mik a tiszteletreméltó, mik a hasznos cselekedetek és hogy mi a teendő, ha a hasznos és a tiszteletreméltó látszólag szembekerül egymással. Még érdekesebb talán akkor, ha annak fényében próbáljuk olvasni, hogy Cicero mélyen meg van győződve róla, hogy valójában a hasznos és a tiszteletreméltó sosem kerülhetnek szembe egymással, s ahol látszat szerint mégis konfliktus van köztük, ott egyszerűen egy félreértés áll fenn, amit el kell oszlatni. Ez akkora hülyeségnek hangzik modern, Machiavelli utáni világunkban, hogy már csak azért is érdemes elolvasni Cicerót, hogy lássuk, hogy izzad meg a próbálkozásban egy sokat látott gyakorló politikus és jogász, aki a római történelem egyik legzavarosabb időszakában élt és alighanem látott már "karón varjút". Tényleg ezt gondolja vagy egyszerűen képmutató? Tényleg azt hiszi, hogy ezek az okfejtések működnek? Lehet körömrágva izgulni végig. Engem különben, ha nem is győzött meg teljesen, de lenyűgözött az erőfeszítés, amit kifejt és még azt is elhittem neki, hogy van ebben egy nagy adag őszinteség is, egy mélységesen konzervatív és elitista ember nézőpontjából tekint ezekre a dolgokra, hisz bizonyos republikánus értékekben és tényleg hinni látszik abban is, hogy a rövidtávú, hatalommaximalizáló törekvések visszataszítóan és végsősoron rettentően károsak is.
Szerintem már ezért is érdemes Cicerót olvasni. És akkor ehhez jön még néhány dolog, amitől A kötelességekről igazán pikáns olvasmány. Az egyik, hogy Cicero éppen (nem először) bukott politikus, Caesar halála után, merénylői támogatójaként, Caesar egyik utódának, Antoniusnak veszett ellenségeként ír filozófiai munkákat, s a gondos jegyzetapparátusnak is köszönhetően nem lehet nem észrevenni, hogy Ciceró a maga konzervatív, köztársaságpárti elfogultságaival fröcsögve gyűlöli a caesari politikát és minden lehetséges alkalommal odaszúr emlékének és Antoniusnak. Mivel tudjuk hogy mindez hamarosan az életébe fog kerülni, semmit sem von le pikírt megjegyzéseinek értékéből, sőt, egyfajta morális nagyságot kölcsönöz neki. A másik, hogy a bukott politikus Cicero, aki mindig is büszke volt görögös, filozófiai műveltségére, élete utolsó hónapjaiba egyre-másra gyártja a filozófiai műveket, latinul és ezzel - akarva, nem akarva - új irányt készül adni a nyugati kultúrtörténetnek. Cicero után hosszú időn át bizonyos gondolatoknak Cicero lesz az elsődleges forrása. Őt fogják olvasni, nem azokat, akiket ő olvas. Ez a műve például sztoikus morálfilozófusok, elsősorban Panaitiosz művén alapul, amint ezt el is mondja, sok félreértésre adva alkalmat, mert makacsul tartotta magát a legenda, hogy lényegében csak kivonatolta Panaitioszt, pedig a rengeteg római (közte római jogi és politikai ) utalás és a 3. könyv témája ezt eleve kizárja. Ráadásul maga Cicero nem sztoikus, ez a műve is csak azért az, mert épp Athénban, a peripatetikusoknál tanuló tanuló fiának írja tanácsadó kézikönyvként, azért, hogy ne legyen a műveltsége és gondolkodása egyoldalú. Cicero maga ugyanis szkeptikus: azt gondolja, hogy nem lehet biztosan tudni a dolgokat, hanem ütköztetni kell az érveket és végül a legmeggyőzőbbet kell választani a biztos tudás lehetősége hiányában. Van abban valami tragikus egyébként, hogy mindezt a fiának írja: ő maga feltörekvő "új ember" a római politikában és abban bízik, hogy fia az örökébe lép és felülmúlja majd őt. Ezért küldi Athénba tanulni és ezért bombázza levelekkel is, meg ezzel a szöveggel is. Sőt, meg is látogatná, de erre már nem kerül sor: Cicerót proskribálják Antonius és Octavianus megállapodása alapján és meg is ölik.
