Tacitusnak ez a töredékes kis művecskéje nincs rajta az irodalmi bakancslistámon és sürgető szakmai érdeklődés sem indokolta az elolvasását. Hogy miért éppen ezt vettem mégis a kezembe? Egyrészt, mert nem akartam belefulladni a görögökbe, másrészt, mert egyelőre nem vonzanak a modernek. Tacitust amúgyis mindig tervezek olvasni, nagyobb műveihez viszont most nem volt kedvem, erről a kis darabról viszont semmit sem tudtam eddig. És meg kell mondanom, hogy nem bántam meg azt a néhány órát, amit rászántam. Ha nem is vágott a földhöz, sőt, időnként inkább mosolygásra késztetett, azért el is gondolkodtatott.
A szöveg azzal kezdődik, hogy Tacitus válaszolni akar Iustus Fabiusnak a kérdésére, hogy miért voltak régen jobbak a szónokok, mint napjaikban. Tacitus ehhez egy régi esetet hív segítségül, amelynek személyesen is a tanúja volt és ahol Maternus, Secundus, Aper és a kicsit később érkező Messalla vitatkoznak barátilag a szónoklás értelméről. Az apropót az adja, hogy a házigazda, Maternus inkább költészettel foglalkozik (nemrég kavart botrányt Catótól szóló könyvével és most drámát készül írni), míg Secundus és Aper lelkes szónokok és közéleti emberek. A vita során előbb Aper hordja le Maternust, amiért lemond a hírnévről, mások segítéséről, gazdagságról és befolyásról és inkább a költészetet választja, majd Maternus védi meg a költészettel együtt járó csendesebb életmódot és mondja azt, hogy a költészet tartósabb hírnévhez juttat. Ekkor toppan be Messalla, akinek érkezése vezeti be a vita újabb felvonását. Ráterelődik ugyanis a szó arra, ami Tacitus tulajdonképpeni problémája. Vagyis, hogy régen miért voltak jobbak a szónokok, mint "most". Itt ismét Aperre jut a vehemens első vitatkozó szerepe. Ő kikéri magának, hogy a régi szónokok jobbak lette volna. Épp ellenkezőleg, mondja, a maiak sokkal gyakorlatiasabbak és ügyesebbek. Ugyanakkor szerinte már az is hülyeség, hogy Cicerót vagy Démosthenést "réginek" nevezze valaki. A régmúlt az többszáz év, nem 1-3 évszázad. Cicerót mindössze egy emberöltő választja el a mától. Apert aztán Messalla követi, aki nagyjából azt mondja el, amit vártam volna Tacitustól: régen az emberek szigorú nevelésben részesültek, korán kaptak az elméleti mellett gyakorlati képzést és lehetőségük volt hamar maguknak is részt venni a közéletben, míg "ma" erkölcstelen, felületes nevelést kapnak és rhétoriskolákban tanulják a közéleti beszédet, ahol értelmetlen dolgokat tanulnak rosszul. Sajnos, a szövegben jön egy törést, így a következő beszéd, Maternusé kissé váratlanul és ráadásul in medias res kezdődik: ebből kiderül, hogy régebben az ékesszólás azért volt fejlettebb, mert kaotikus, zabolátlan időket éltek az emberek és nagy szerencse, hogy ma már nem ez a helyzet.
A szöveg többnyire szórakoztatott és bár az érvei nem leptek meg, nagyon érdekesnek találtam, hogy mennyire árnyalt kép bontakozik ki a három szónok szavaiból. Apert nehéz egészen komolyan venni, nem csak beszélő neve (Aper=vadkan) miatt, amely remekül kifejezi a jellemét, hanem, mert mindkét fellépése során egyaránt neki jut a kötözködő szerepe. Holott valójában egyáltalán nem érdektelen, amiket mond, csak túlságosan széles frontvonalon támad és túl vehemensen. Messalla annál érdekesebb, mert az általa kifejtett konzervatív, republikánus álláspont iránt nem nehéz érezni Tacitus rokonszenvét, akár hihetőnek találta, amit mond, akár nem. Maternus álláspontját viszont modern szemmel hajlamos az ember hihetőbbnek érezni Messalláénál, főleg, mert Messalla olyan módon beszél például a nőkről, hogy az ember zsebében kinyílik a bicska. S bár nem tudom, nem beszélő név-e Maternusé, mindenesetre valahol vicces, hogy Messalla férfias, sőt, mizogün beszédével éppen egy "anyai" nevű ember száll szembe. (Ide kívánkozik, hogy sajnos nem sokat tudok a szereplőkről, pedig bizonyára érdekes lenne azzal a háttértudással olvasni a szöveget. De most már mindegy. Maternusról ezt találtam, Messalláról ezt, a dedikáció címzettjéről ezt, Aperről ezt).
Ha bárki szeretne egy kis kultúrpesszimista nyafogást olvasni és esetleg kíváncsi a lehetséges ellenvéleményekre is, vagy ha kifejezetten abban keres örömet, hogy "á, már a rómaiak is folyton azért sírtak, mert régen minden jobb volt", akkor semmiképpen se hagyja ki ezt a kis párbeszédet!
