Honnan tudhatod, hogy valamit elcsesztél az életedben? Az például gyanakvásra adhat okot, ha elmúltál 40 és mint egy szerelmes kiskamasz, úgy gondolsz egy frissen olvasott könyvre, amely éppen a születésed évében jelent meg, a szakmádban meg alapműnek számít. Mert ugye, nem most kellett volna olvasnod, hanem kb. 20 éve, az egyetemen, de legkésőbb a doktorid készítésekor. Ennek megfelelően nem minden bűntudat nélkül tettem le ezt a zseniális könyvet és ültem neki olvasónaplóm megírásának.

Simmons filozófiai anarchista, ami azt jelenti, hogy a szó klasszikus értelmében illegitimnek tartja az államokat és alapos filozófiai megfontolások alapján - ez van ebben a könyvben - tagadja az állampolgárok széles tömegei és saját államokhoz közötti morális kötelék, a politikai kötelezettségek létezését. Nem azt gondolja, hogy ne lenne többnyire jó (erkölcsileg igazolható) okunk engedelmeskedni a törvényeknek, hanem, hogy ezek az okok sokfélék, alkalmiak és újra és újra végiggondolandók. Amiben nem hisz, az az, hogy "amennyiben minden más körülmény változatlan, engedelmeskednünk kell a törvényeknek". Amit helyette gondol, az az, hogy engedelmeskednünk akkor kell, ha jó okunk van rá. Ennek a pozíciónak Wolff anarchizmusa egy sokkal harsányabb, radikálisabb változata, amelytől Simmons későbbi írásaiban finoman el is határolódik, amennyiben azt mondja, hogy Wolff kantiánus, apriori anarchizmusa azon alapul, hogy fogalmilag összeférhetetlen az egyén morális autonómiája és a politikai autoritás legitim volta, míg az ő aposteriori anarchizmusa nem zárja ki elvben azt, hogy  lehessen morális igazolást találni a politikai autoritásnak való engedelmességre, csak ő nem találkozott még ilyen morális elvvel, ami meggyőzően megalapozná a politikai kötelezettség fogalmát. Emögött, ez más szövegéből kiderül, az ő sajátos locke-iánus felfogása áll, amelyik szerint a természeti állapothoz képest az államban élés mesterséges és cseppet sem magátólértetődő, azaz külön morális igazolásra szorul.

Mint minden politikai filozófiai probléma, ez is obskúrusnak tűnik a maga módján és bárki okkal gyanakodhat arra, hogy semmi gyakorlati jelentősége sincs. Ez ugyan nem igaz, mert mi sem áll távolabb Simmonstól mint hogy obskúrus lenne és a kérdésnek igenis van gyakorlati jelentősége, nem is kevés, ám ennek bővebb kifejtése nem egy olyan olvasónapló feladata.

Itt inkább csak rögzíteni szeretném, hogy Simmons nagy szeretettel és jóindulattal, sokszor neves kritikusoktól megvédve vizsgál meg 4 olyan morális elvet, amelyre hagyományosan a politikai kötelezettségeket alapozni szeretik: a beleegyezést, a fair playt, a természetes kötelességet és a hálát, s állapítja meg, hogy az első ugyan nyilvánvalóan nagyon vonzó elmélet, csak sajnos nyilvánvalóan nem igaz; míg a második, amelyik szerint az a méltányos, ha egy közös vállalkozás résztvevői a vállalkozásból kapott előnyökért cserébe a terhekből is kiveszik a megfelelő részt, nem eléggé jól írja le a politikai közösség tagjainak viszonyát a politikai közösségükhöz ahhoz, hogy túlnyomó többségük számára politikai kötelezettségek legyenek rá alapozhatók; a harmadikkal az a baj, hogy egyáltalán nem alkalmas arra, hogy megmagyarázza a sajátos és egyedi voltát a politikai közösség és tagjai közötti morális köteléknek; míg a negyedik nem eléggé általános és nem eléggé konkrét tartalmú.

A részletek kifejezetten szórakoztatóak,ahogy például Simmons megvédi a fair play elvét Nozick híres kritikájától vagy ahogy a korszakban senki által komolyan nem képviselt, de Platón óta létező hálaelvet Simmons becsületesen végiggondolja és a legkomolyabban mérlegre teszi.

A sors iróniája, hogy a későbbi szakirodalom egy része meg sem születhetett volna Simmonsnak ezen preventív kritikái nélkül: Waldron cikke a természetes kötelesség elvének védelmében vagy Walkeré a hálaelv újragondolásáról, azt gondolom, főleg Simmonsnak köszönhetőek. S bár ebben a könyvében még nem fordít rájuk különösebben figyelmet, de sok más elméletet is legalább futólag betámad, így a "pozicionális kötelességekről" azt mondja, hogy ezek nem morális természetűek (ami mögött az is-ought megkülönböztetés áll, ha jól értem), s ezzel már ekkor megelőlegezi az olyan későbbi írásait, amelyekben az asszociatív és szerepalapú kötelességelméleteket szedi majd ízekre. Mondanom se kell, ezeknek is megtermékenyítő hatása lett. Margaret Gilbert például egész könyvet szentelt a saját, alapjában véve asszociatív kötelességelméletének (aminek a kulcsfogalmai a joint commitment és a plural subject) és így visszagondolva, nehéz nem úgy tekinteni, mint egy könyvterjedelmű cáfolatot Simmons filozófiai anarchizmusára.