KultúrDuó

KultúrDuó

FOK - A Kecske ünnepe

2017. október 26. - FOUREY

A modern diktatúrák unalmasan egyformák. Ezzel a - nem tagadom - nem túl mélyenszántó gondolattal fejeztem be Mario Vargas Llosa regényének olvasását tegnap. Amivel nem arra próbálok célozni, hogy A Kecske ünnepét akár csak egy pillanatig is untam volna. Épp ellenkezőleg, kifejezetten lebilincselő olvasmánynak találtam, amit pár nap alatt végigdaráltam itthon, a villamoson vagy éppen az utcán séta közben, mikor éppen hol találtam szabad 10 percet az olvasásra.

A modern diktatúrák unalmas egyformaságát inkább abban látom, hogy a hihetetlen szuggesztív erővel megírt könyv egy olyan világot ábrázol, csupa olyan jelenettel, ami máshonnan nagyon is ismerős. Hogy csak egy példát említsek, az a pillanat, amikor a könyv vége felé hat fogoly rádöbben arra, hogy meg fogják őket ölni, kísértetiesen emlékeztet arra a felismerésre, ahogy a Katyn című filmben a foglyok rájönnek arra, hogy épp most viszik őket kivégezni. És nem mintha lenne a két jelenet között bármiféle direkt összefüggés, a helyzetek hasonlóságán kívül: egyszerűen csak mindkét jelenet a brutális, könyörtelen és cinikus hatalom és az elkerülhetetlen véggel szembesülő, illúzióit egyszeriben elvesztő és zavarodott áldozatok közötti erős kontrasztra van kiélezve, s mindkettő (már-már allegorikus módon) az áldozatok előtt ismeretlen célú utazás durva hirtelenséggel elérkező végállomásaként van képileg ábrázolva. 

Hogy ez az ismerőségérzés ne válhasson valóban unalommá vagy érdektelenséggé, arról nagyon is sok minden gondoskodik a könyvben. Az egyik az, hogy a regény középpontjában a dominikai diktátor, Trujillo uralmának végnapjai, a diktátor meggyilkolása áll, s ez - ha bizonyos mértékig mesterkéltnek is mondható - feszültséget visz a könyv történetébe. Ezt a feszültséget tovább fokozza, hogy a cselekmény három szálon fut, amelyből az egyik a jelenben játszódik és egy a hazájába visszalátogató dominikai, Urania Cabral nézőpontjából tekint a vissza azokra a napokra, a másik kettő pedig Trujillo gyilkosainak és magának Trujillónak a perspektívájából követi a végzetes nap eseményeit. Ráadásul, bár sokáig úgy tűnik, hogy ez utóbbi két cselekményszál dinamikája adja a drámai feszültség lényegét, fokozatosan azon kapjuk magunkat, hogy Uraniának saját kamaszkorára visszaemlékező, lassúbb folyású, belső gyötrelmekkel teli cselekményszála nem egyszerűen csak ellenpontozza a két másik szál drámaiságát, de fontos kérdéseket szállít az azokban leírtakkal kapcsolatban, nem lényegtelen kiegészítésekkel is él és végül a regény tulajdonképpeni csattanóját is szállítja, egycsapásra felszámolva azt a biztonságosnak hitt távolságot, amit az eltelt idő jelent Urania jelene és  a szörnyű múlt között, kirángatva minket (és a minket, olvasókat is képviselő rokonokat, Urania elbeszélésének hallgatóságát) komfortzónánkból és fájdalmasan szembesítve a diktatúra működésének testet és lelket egyaránt meggyötrő, senkit és semmit nem kímélő borzalmaival. 

Ennek a mesterien megírt regénynek az az egyik legfontosabb vonása, hogy mégsem egyszerűen csak sokkolni akar, hanem megérteni, megértetni. Szereplők, nézőpontok, egyéni sorsok sokaságát vonultatja fel, hihetetlenül gazdag az emberi motivációk sokféleségének és ellentmondásainak feltárásában, s miközben újra és újra szembesít azzal a kérdéssel, hogy miként is működhet egy ilyen borzalmas diktatúra évtizedeken keresztül, nem ügyetlen annak bemutatásában, hogy mindez egyszerre komplikált és ugyanakkor banális kérdés is. Trujillo maga például egyszerre groteszkbe hajlóan tisztaság- és rendmániás, idétlen egyenruhákban pózoló, szexuális ragadozó, akinek istenkomplexusa van és örömét leli abban, hogy az embereit egymással versenyezteti, sokszor csak azért, mert élvezi mindezt, máskor meg azért, mert így uralkodik felettük, ugyanakkor sípoló, nevetséges hangja ellenére is nagyszabású, politikai víziókkal rendelkező, a maga rettenetes módján Dominikáért dolgozó, átható tekintetű és egyúttal ördögien zseniális manipulátorként működő egyéniség. Egyszerre érthetetlen és ugyanakkor nagyon is megindokolt tehát az évtizedes sikere. Ugyanez igaz a trujillizmusra, amely egyfelől harsány, giccses, rasszista és átlátszóan hazug,másfelől viszont egy átgondolt rendszer, egy modernizációs program, amely egy létező, tökéletlen valóságra kínál brutális és igazolhatatlan, ám mégis kortársi szemmel nagyon is igazolhatónak tűnő, sőt, vonzó választ. Urania és apjának története éppen azért érdekes, mert kettejük sorsában feltárul annak története, hogy miként, milyen hazugságok, kompromisszumok, illúziók válhatott előbb haszonélvezőjévé, majd áldozatává egy család a Trujillo-rezsim ördögi működésének, s miként válhatott mindez utólag - ez nekünk, kelet-közép-európaiaknak különösen érdekes - elfojtások tárgyává.

A könyv egyik legérdekesebb vonása, hogy cselekménye nem ér véget Trujillo halálával. A rezsim története nem lenne teljes, ha a gyűlölt diktátor meggyilkolása mintegy happy endként szolgálhatna. A merénylet utáni hamvában holt anti-trujillista puccskísérlet bemutatása, a trujillisták átmeneti győzelme, a merénylők utáni hajsza és a megtorlás borzalmai, majd pedig rendszer fokozatos, reformista, belülről való lebontása az addig trujillista bábként viselkedő köztársasági elnök,dr. Balaguer ügyességének köszönhetően (akárcsak korábban az amerikaiak féloldalas támogatása a merénylőknek, illetve a katolikus egyház szerepe az anti-trujillista ellenállásban, aminek része volt az államot és az egyházat szembefordító pásztorlevél, valamint az egyik mélyen vallásos merénylő  Aquinói Tamással alátámasztott felbíztatása a zsarnokölésre), valamint a Trujillo-klán teljes tehetetlensége arra emlékeztetnek, hogy a politika világa milyen komplikált, milyen mocskos és hogy a tényleges erkölcsi dilemmák a politika világában sokkal kényelmetlenebbek, mint azt tudni szeretnénk.

Balaguer alakja különben a regény egyik legzavarbaejtőbb karaktere. Egyszerre jelenik meg szinte szentként, mindenféle aljas motivációktól mentes, tudós szellemű, szerény, jószándékú, bizonyos értelemben megfoghatatlan (még a diktátor által is tisztelt) figuraként, aki másfelől mégiscsak a trujillista diktatúra kiszolgálója évtizedekig és aki a hatalmat vértől és mocskos kompromisszumoktól nem mentesen veszi át, s akit elkerülhetetlenül sokkal visszataszítóbbnak kellene találnunk, ha az író nem ábrázolná őt a történelmi szükségszerűség szerény eszközeként és felismerőjeként. Az ő figuráját már-már a regény gyenge pontjai között kellene felsorolni, ha ellentmondásai és valószínűtlenségei nem simulnának bele a mű egészébe olyan szépen. Balaguerrel kontrasztba állítva ismerjük meg például Ramfis tábornok emberi arcát, a többi trujillista kisszerűségét és elveszettségét, Balaguer mérsékelt politikai realizmusa jelenti a trujillizmus megszelídített, zsarnoki túlzásaitól megfosztott, de a maga nemében még mindig félelmetes változatát.

S részben neki köszönhetően érthetjük meg a könyvet végigkísérő, kínzó miért kérdésre adott válasz lényegi groteszkségét is, rávilágítva a diktatúrák bizarr természetére. Mert bár Trujillo az, aki egyik hívét, Cabralt, Urania apját minden tényleges ok nélkül kiejti kegyeiből csak, mert szerinte túlságosan biztosnak érzi a helyét, de Balaguer az, aki Cabral rehabilitálása helyett inkább Cabral évtizedes barátját-riválisát Chirinost veszi maga mellé az új rezsim támaszaként, aki Cabrallal ellentétben mindvégig Trujillo kegyeiben maradt, s így kiteszi a szenátort egy sok évtizedes kínzó önvádnak és lelkiismeretfurdalásnak, hogy vajon mi lehetett az a bűn, amiért bűnhődnie kell. S hogy miért? Mert a kegyvesztett Cabral visszaemelése a hatalomba az új rezsim gyanakvó trujillista támogatóinak küldene rossz üzenetet. Vagyis: a kegyvesztettségének történetétől egész hátralévő életében szenvedő Cabral nem véletlenül nem értheti, minek köszönhette a bukását, mit tett, amivel mindezt kiérdemelte. Ez ugyanis rossz kérdés. A sorsát nem annak köszönhette, amit a rendszeren belül tett, hanem annak, hogy a rendszer részévé válva kiszolgáltatta magát nála nagyobb hatalmaknak, mindenekelőtt a politikai szükségszerűségek könyörtelen hatalmának.          

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr713085858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása