KultúrDuó

FOK - A Diadalív árnyékában

2016. augusztus 27. - FOUREY

Újabb régi adósságomat tudtam le, mikor tegnap este befejeztem Remarque világhírű regényének olvasását. Emlékszem, mikor a szüleim és a nagymamám még kamaszkoromban ajánlgatták, valahogy nem vitt rá a lélek. Pedig a történelem érdekelt, csak valahogy nem ilyennek képzeltem az érdekes történetet. Hogy milyennek? Nem is tudom. Talán mint az Aranykoporsóét, a Porta Nomentanáét, Graves Claudius-könyveiét vagy ilyesmi. Nehéz ezt utólag megmondani annyi év távlatából. Utána jött a magyar szak, a rengeteg olvasás és aztán a latencia időszaka, amikor évekig nem olvastam fikciót és mégis jól megvoltam (vagy legalábbis azt hittem). De aztán teltek az évek, újra olvasok és most már tényleg jól vagyok. Eljött hát az ideje A Diadalív árnyékábannak is. 

Nem ez az első Remarque-élményem (A szerelem és halál óráján annak idején nagyon megrázott: most pedig feltűnt a szövegben elrejtve ugyanez a kifejezés: tudja valaki, hogy milyen idézet ez? Idézet egyáltalán?) és aligha az utolsó. Bár  az Acélzivatarban után kicsit bizonytalan vagyok abban, hogy mit is várhatnék A nyugaton a helyzet változatlantól. És a korábban szerzett Remarque-élményem most sem változott lényegesen. A Diadalív árnyékában komoly, érzelmes, tragikus előérzettel teli, ugyanakkor felemelő olvasmány volt. Egy viszonylag friss olvasmányomat idézte eszembe, ahol Bernard Williams, egy nagy brit filozófus arról beszél, hogy a görög tragédiák egyik meghatározó sajátossága az a mód, ahogy a szükségszerűséggel a hősök szembenéznek. Williams azt is mondja, hogy ami a görög tragédiákban a természetfeletti erők munkálkodása volt, az ma a politika. És valóban, Ravic doktor a történelem feltartóztathatatlan tragikus fordulatának egyre sűrűsödő árnyékában próbál élni, túlélni és ugyanakkor emberhez méltó életet élni, előbb bizonyos cinikus távolságtartással, a bukás elfogadására készen, majd a szerelemtől és a bosszú lehetőségétől újra visszavezetve az életbe, hogy aztán a háború kitörését és az internálást úgy fogadhassa, mint a sorsot, ami elől el lehetne ugyan futni, de nem érdemes. Ravic sorsát az teszi lenyűgözővé, ahogy ezzel a tragikus bukással szembenéz: menekülni próbálhatna, de nem teszi, mert úgy érzi, eleget futott már; szerelme halott, bosszúvágyának tárgya halott; jóelőre összekészíti a legszükségesebb holmijait; végül ugyan egy kisstílű gonosz, Eugenie nővér feljelentésének lesz áldozata, de ne legyenek kétségeink: Ravic sorsa többé-kevésbé elkerülhetetlenül a bukás, a kérdés csak a mikor, a hol és a hogyan. És persze lenyűgöző Ravic figurájának lelkiereje is: vigyáz, hogy az eredeti nevén fogják el, mert azon a néven még nincs róla sok feljegyzés a hatóságoknál, ugyanakkor a végső bukásra készen mérget is visz magával. Nem akar tehát dagonyázni a balsorsban. Férfiként, cselekvő emberként akar szembenézni az elkerülhetetlennel, megőrizve cselekvőképességét a lehetőségek határáig.

Emiatt többnyire úgy éreztem, Remarque regénye magával ragadó remekmű.

De nem szeretném tagadni, hogy nem mindig éreztem így és a kétségeim végig megmaradtak. Egyrészt, megmaradt bennem az az érzés, hogy ez a könyv túl szép. A dramaturgia, a jellemek, a környezetrajz, mind-mind hihetetlenül kifinomultak és már-már zavaróan kiegyensúlyozottak. Másrészt, a könyvben van egy nagy adag nőgyűlölet. Nem mondom, hogy nincs benne seregnyi ellenszenves férfi is, de mégis jellemző, hogy a legtöbb nőalak durván mizogün módon van ábrázolva. A főhősnő, Joan egy érzelmei és pillanatnyi benyomásai rabjaként, önreflexióra képtelenül, promiszkuitásban élő nőstényállat. Rolande, az Osiris felügyelőnője egy párizsi bordélyházat vezet miközben kispolgári álszentséggel készül a későbbi, szeplőtelen vidéki életére, egy másik szereplőnő azért lesz kurva, mert a pasijának meg akar felelni és nem is bánja, ha a fickó megveri, Ravic iránti háláját pedig szexuális szolgáltatásokkal akarja letudni és így tovább. Ravic bukását is a buta, kapzsi és rosszindulatú Eugenie ápolónő feljelentése okozza. Azért hozzájuk képest elég sok a jelentős szerephez jutó pozitív férfi figura: Morozov vagy Veber doktor és persze maga Ravic. S végül harmadszor, az egész regény pont olyan, mint a Casablanca. Van benne lehetetlen szerelmi szál, egy sereg menekült, lesüllyedt egzisztencia, s a velük szükségképpen együttjáró abszurd humorú helyzetek, öngyilkosság, korrupt francia tisztviselő, megölt náci, cinizmus mögé rejtett nemeslelkűség a férfi főhős részéről, önzetlen barátok... Mármint, nem azt akarom mondani, hogy ez egy Casablanca-utánérzés (ez nyilván hülyeség lenne), hanem hogy egy hasonló tematikát nagyon hasonló sablonokkal, nagyon hasonló dramaturgiával dolgoznak fel mindketten. Nem tudom, hogy mindez a korabeli Zeitgeist számlájára írható-e, de miután úgy a könyv negyedénél először villant be a párhuzam, többé  nem tudtam egészen komolyan venni a könyvet.

ui. A könyvből készült 1948-as filmnek ugyanúgy Ingrid Bergman a főhősnője, mint a Casablancának, de sajnos dr. Ravicot nem Bogart játszotta, hanem Charles Boyer, aki a filmekhez velem ellentétben tényleg értő barátaim szerint pazar választás volt a szerepre, még ha a film "közepesen jónak" mondható is csak. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr1711655518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.