KultúrDuó

FOK - Anabaszisz

2016. szeptember 16. - FOUREY

Végülis szakmaivá vált az érdeklődésem Xenophón halhatatlan könyve iránt, bár eredetileg nem ezzel a céllal kezdtem olvasni, hanem csak mert rajta volt a bakancslistámon. Kamaszgyerekkoromban ugyanis egyszer kivettem a könyvtárból és azt hiszem, el is olvastam, de nem nagyon emlékeztem rá. Akkoriban sok könyvvel jártam így, s ezt sajnálom is kicsit. Sőt, tulajdonképpen nem is értem, miért történt. A történelem akkoriban nagyon vonzott, sok történeti könyvet elolvastam, de így utólag visszagondolva, a forrásszövegekkel ritkán boldogultam. Még ma is kicsit beleszédülök Thuküdidész vagy Tacitus vég nélkül sorjázó hely- és személyneveibe, de Xenophónnak ez a könyve mégiscsak egy olyan történetet mesél el, amiért egy kisgyerek akár lelkesedhez is, annyira meseszerű.

SPOILER ALERT!

Egy maroknyi görög szembeszáll a világ leghatalmasabb birodalmával, s már majdnem le is győzi őket, amikor vezetőjük - a perzsa uralkodó öccse, az eszményi uralkodóvá válás ígéretét hordozó Kürosz - meghal, mert személyes bátorságával igyekszik felgyorsítani az eseményeket és mielőbb véget vetni a csatának. A görögök így csak az ütközetet nyerik meg, a nagy kalandot - legalábbis azt, amit addig annak hihettünk - nem. De mindez csak a látszat, mert ez a maroknyi, mindenfelől ellenségekről körülvett, a világ végén lévő görög összefog és lélegzetelállító kalandok során keresztül, az ismert világ határain járva kiverekszi magát a perzsa birodalomból, sőt, még arra is futja az erejükből, hogy uralomra segítsenek hazafelé egy thrák trónkövetelőt, majd pedig új kalandra indulnak a perzsák ellen. 

A könyvben minden megvan, amiért egy igazságos világban hinni akaró, meséken nevelkedett gyerekember lelkesedhet: a jók a rosszak ellen, a gyengék az erősek ellen, a gyengék és jók győzelme, az izgalmas kalandok, a folytonos feszültség, a majdnem bekövetkező katasztrófák, a happy end és a további kalandok ígéretét hordozó nyitott befejezés. Kicsit olyan, mint az Egri csillagok vagy a Pál utcai fiúk, csak sokkal jobb náluk. Ha igaza van egykori egyetemi oktatómnak és Xenophón tényleg "hazudós", akkor az Anabaszisznak ez kifejezetten előnyére szolgál.

És nem, mégsem szerettem gyerekkoromban ezt a könyvet.

Ma pedig, mikor végre megszerettem, már nem ezért szeretem. Hanem azért, mert az Anabaszisz nem csak egy kamaszoknak való kalandregény (kisgyerekeknek nem ajánlanám ma sem, mert elég erőszakos egy könyv és időnként elég cinikus is), nem csak egy narcisztikus személyiség önfényező beszámolója arról, hogy jóformán egymaga vezette ki a 10000 görögöt a halál árnyékából, hanem egyúttal egy roppant érdekes politikai traktátus is.

Filozófiai műnek talán túlzás lenne nevezni, mert végülis elsősorban mégiscsak egy élménybeszámoló konkrétan megtörtént eseményekről, de emellett nem lehet nem észrevenni, hogy Xenophónnak nagyon határozott képe van arról, hogy hogyan működik a politika, mi a siker és a bukás titka. Élménybeszámolóját saját személyének legkedvezőbb színben való beállítása mellett főként az a szándéka alakítja, hogy az egyes epizódok minél jobban megvilágítsák a politika lényegét.

Hogy mire gondolok? Mondok két példát. Az egyik az, ahogy az ifjú Kürosz megszervezi a lázadást. Kürosz sok tekintetben ideális államférfiként van beállítva, személyes kiválósága igazságérzettel és nagylelkűséggel párosul, s ha így vesszük, könnyű félreolvasnunk Xenophónt. Ugyanis az, ahogyan a lázadás alapjait megteremti, nem az igazságérzettel és nagylelkűséggel függ össze, hanem személyes vezetői kiválóságával, ambíciójával és ravaszságával. Különféle ürügyekkel hosszú idő alatt, fokozatosan gyűjti össze, kisebb csapatokban tízezres görög seregét, s mikor végre összegyűjti őket, sokáig nem árulja el nekik, hogy mi a valódi célja, sőt, kifejezetten le is tagadja. Csak akkor leplezi le céljait, amikor már a görögöknek nagyobb kockázat őt cserben hagyva kivonulni a birodalom közepéből, mint kitartani mellette és az ő sikerére feltenni a saját túlélésüket. Van ebben hazugság, manipuláció, ígérgetés, bizalom- és félelemkeltés is. És ne feledjük, Kürosz a lázadó, a hazug egy pozitív hős!

A másik példa Xenophón és a thrák Szeuthész beszélgetése. Szeuthész felbérli a görögöket, hogy szerezzenek neki országot, de miután megerősödik a segítségükkel, egyre hálátlanabbnak mutatkozik, s fizetés nélkül akarna tőlük megszabadulni. Mikor a perzsák ellen készülő spártaiak bejelentkeznek értük, Szeuthész igyekszik mielőbb rávenni a görögöket, hogy menjenek. Xenophón viszont ráveszi a spártaiakat, új munkaadóit, hogy üzenjék azt a thráknak, hogy addig nem mennek, amíg nem fizettek a görögöknek, majd személyesen megy Szeuthészhoz, meggyőzni őt. A tárgyalás báját az adja, hogy a könyvben Xenophón előszeretettel írja le magát kegyes, erkölcsös, önzetlen, istenfélő embernek, de bizonyos helyzetekben, mint ezúttal is, az erkölcsileg helyes viselkedés szükségességét a politikai haszonnal magyarázza. Nagyjából azt fejti ki Szeuthésznak, hogy érdeke a görögökkel békében elválni, különben a most meghódolt thrákok fölötti uralmát sem lesz képes fenntartani, hiszen azok, akik korábban nem akartak az uralma alatt élni, s csak a görögök túlerejének köszönhetően hódoltak be neki, most látni fogják hálátlanságát és gyengeségét. S nem csak bravúrosan érvel, de ügyesen elhárítja Szeuthész próbálkozását, hogy megvesztegetés gyanújába keverje őt még búcsúzóul a többi görög szemében. Xenophón itt úgy is, mint politikai tanácsadó és úgy is, mint gyakorló politikus, hőse, Kürosz ügyességének közelébe kerül.

Ha valakinek mindez ismerős Machiavellitől, ne csodálkozzon. Xenophón Machiavelli kedvenc szerzője volt, másik művét, a Kürosz neveltetését többször idézte, mint más klasszikus szerzőket összesen. Xenophón, ha szabad ezt mondanom, ugyanaz a klasszikus athéni politikai gondolkodók között, mint Machiavelli a humanisták között: a politika mocskos, erkölcstelen mindennapjainak ismerője és filozófusa. Mert, ne feledjük, Xenophón mégiscsak annak az Athénnak a szülötte, amely a demokrácia őshazája, s amelynek még a legkevésbé demokrata gondolkodói is, mint Platón (igen, a filozófuskirályságban hívő) vagy Arisztotelész (igen, a migráns) is borzadállyal gondoltak arra, hogy az erősebb joga legyőzheti az igazságosságot és a törvényt. Platón életműve tele van az erősebb jogában hívő idiótákkal, mint Thraszümakhosz vagy Glaukón vagy Kalliklész, s ezeket Platón Szókratésze különös élvezettel szedi ízekre az Államban és a Gorgiaszban. Xenophón, az Anabaszisz vagy a Kürosz neveltetésének írója az erősebb jogában hívő platóni rosszfiúk közeli rokona, mindenekelőtt a teljességgel fiktív Kalliklészé. Xenophón az athéni politikai kultúra igazi bete noire-ja: nagy valószínűséggel a 30 zsarnok véres diktatúrájának híve, majd messzire vetődő, perzsákkal és spártaiakkal barátkozó kalandor és száműzött.

Van abban valami ironikus, hogy Machiavelli és Xenophón is, mármint a valódi történelmi figurák, akik mélyen hisznek abban, hogy értik a politika lényegét, ugyanakkor mégiscsak a történelem lúzerei voltak. Machiavelli imádott firenzei köztársasága megbukott, s ő maga sosem tudott pozícióba kerülni újra, Xenophón pedig száműzetésben halt meg, s élete nagy sikere az lett, hogy írt néhány remek könyvet. Köztük éppen az Anabasziszt, ami különben elég őszinte könyv Xenophón lúzerségéről: egyfelől Kürosz mellé áll egy őrült vállalkozásban, amelyet a lázadó végül elveszít, majd pedig képtelen rávenni a 10 ezer görögöt, hogy korabeli szokásnak megfelelően várost alapítva teremtsen magának saját országot. Arra képes ugyan, hogy a puszta életüket megmentse, de arra nem, hogy ezt az ezerfelé húzó, ezerféle érdek, előítélet, ambíció, irigység, szenvedély által folyton fenyegetett egységet, ami egy zsoldossereg intézményesítse és tartós politikai egységgé, állammá alakítsa. Pedig egy zsoldossereg a görögök fogalmai szerinti államtól nem is állt olyan távol, s Xenophón, aki szentül hitt az erősebb jogában, léthatóan nagyon ambicionálta, hogy ezt a távolságot áthidalja. De erre végül a számos kínálkozó alkalom ellenére nem került sor. Hogy kevés-e, amit így elért vagy épp elég? Ez egy izgalmas kérdés, ami mindig kísérti az embert, amikor az Anabasziszhoz hasonló könyveket olvas. Ha a jó politikust a sikerrel mérjük, akkor vajon mi a siker kritériuma? Hisz tudjuk jól Keynestől: hosszú távon mind halottak vagyunk. Meddig kell hát sikeresnek maradnunk, hogy valóban sikeresnek mondhassanak minket? Erre a kérdésre nem tudom a választ és az Anabaszisz sem segít eldönteni. De nem is ez a célja. Viszont segít feltenni a kérdést és ez sem kevés.

Na, ezért szeretem most az Anabasziszt. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr3111711523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.