KultúrDuó

Van élet a blockbusterek világán kívül? (Miért, belül van?)

2017. március 24. - FOUREY

Mostanában szinte sosincs kedvünk moziba menni. Pontosabban mennénk mi, de a kínálatból alig tudunk választani és nem a bőség zavara a gond. A legtöbb film nem érdekel, egy ideig nem is nagyon lehetett eredeti nyelven nézni semmit, talán öregszünk is (Potpolett épp sodródik befelé a 30-as éveibe és lassanként kezdem a negyvenes éveimet felfedezni a távolban, a láthatáron), és mivel az ízlésünk amolyan félúton lévő az artmozik látogatói és blockbusterek rajongóié között, ezért se itt, se ott nem vagyunk ideális célközönség. Láttunk azért pár érdekes filmet, de az alábbi ötös listába azért így is bekerült 2 olyan film, amit letöltve néztünk meg. Hangulatuk miatt mégis úgy éreztük, odaillenek a másik 3, moziban látott film mellé. Ezt az ötöt jó szívvel tudjuk mindenkinek ajánlani, akik hozzánk hasonlóan otthontalan mozirajongók.

 

A számolás joga (Hidden figures)

Ez egy bájos, humoros, szeretetteli és életteli film, ami bizonyos fokig naiv moralizmussal tárgyalja a 60-as évek eleji amerikai rasszizmus és szexizmus összekapcsolódó problémáit. Középpontjában azok a fekete női "kompjúterek", azaz matematikusok állnak, akik bonyolult számításokat végeztek el kézi módszerekkel a NASA számára és akiknek egyszerre kellett megküzdeni a faji előítéletek és szegregáció negatív következményeivel (pl. az egyik szereplőnek hosszú ideig negyedórákat kell a munkahelyén futva megtennie a munkaállomása és a szegregált wc között), a női mivoltukból fakadó egyenlőtlenségekkel (pl. van, aki el se hiszi nekik, hogy tudnak ilyen bonyolult dolgokat) és a feltartóztathatatlan technikai haladás jelentette veszéllyel (vagyis, hogy hamarosan fölöslegessé válnak). A film naivitását az adja, hogy a morális kérdések élükre állítva, letisztult egyszerűségükben vannak bemutatva, a karakterek zöme pedig, még a rosszak is, megjavíthatóak. És persze az, hogy a filmben minden nagy konfliktus megoldódik: a fekete nők lesznek az első programozók a NASA-nál, a szegregációt is felszámolják és női matematikusok is előreléphetnek kreatív feladatok elvégzőivé. Az igaz történeten alapuló tanmese az Obama-korszak utolsó évében készült és annak a korszaknak a hangulatát idézi fel a mából visszanézve elkerülhetetlenül nosztalgiát kiváltó módon.

 

Jackie

A Facebookon egy közéleti szereplő azt kifogásolta ebben a filmben, hogy nem mond semmit a Kennedy-korszak társadalmi problémáiról és Kennedy teljesítményéről. Ajjaj, tudom, egy ilyen kezdéssel nem sok kedvet lehet csinálni egy filmhez, de most már nem írom át. Amúgy én nem értek SL-val egyet, mert a Jackie, bár teljes mértékben a Natalie Portman által játszott címszereplőre fókuszál, a kamera sokszor olyan közelről mutatja őt, hogy néha utólag derül ki, hogy valami dramaturgiailag fontos dolog (JFK vére) van a ruháján, s a film kétségkívül nem társadalmi tablót rajzol, de még így is sokkal több, mint egy elképesztően tömény lélektani dráma (bár nem vitás, hogy annak is megrendítő). Mert félmondatokból, utalásokból, nézésekből kirajzolódik JFK ellentmondásos egyénisége és politikai teljesítményének vitathatósága, a Kennedy-klán ellentmondásos működése, a demokraták belső hatalmi vetélkedéseinek világa, az utód, Johnson durva nyomulása, az egész korszak nyomott és fenyegetésekkel teli politikai légköre, a merényletektől való rettegés stb.. Hogy a történet mindezt viszonylag diszkréten teszi, annak két oka van. Az egyik, hogy a politikai dráma diszkréten belesimul a merénylettől a temetésig tartó traumatikus események sűrű, érzelmekkel teli, a racionalitást szétbomlasztó lelki történéseinek rendjébe. A másik pedig az, hogy a Jackie nem kis részben a Kennedy-mítosz születéséről szól. Arról, hogy JFK nem elsősorban politikai teljesítménye, hanem a részben a felesége (részben a Kenendy-klán propagandagépezete) által teremtett larger-than-life JFK-imázs miatt lett a 20. század egyik legjelentősebb politikai mítosza. Erről szól a filmben központi szerepet játszó részlet a Camelot című musicalból is: "there will never be another Camelot". vagyis, ahogy az Artúr-mondakört se igazságtartama, hanem a benne megfogalmazódó össztársadalmi vágyak teszik utolérthetetlenné, JFK se valódi emberként, hanem egy igazságosabb, sikeresebb, tisztább Amerika szimbólumaként lett az, aki. Mondanom se kell, a 2016-os filmet szintén nehéz nem úgy nézni, mint az Obama-korszak történeti kontextusba helyezését. A Kennedy-korszak fényes Fehér Házbeli kulturális eseményeinek (ami a film végén kap különös hangsúlyt) például Obamáék éves koncertjei elég jó párhuzamai. 

 

A szerelem története (The History of Love)

Radu Mihăileanu filmjéről ellentmondásos érzésekkel jöttünk ki. Egyfelől, többször elsírtuk magunkat csendben, többször is hangosan felnevettünk és egy pillanatig sem unatkozunk. A karaktereket és a színészek többségét egyszerűen imádtuk és az egész filmnek volt valami mélyen emberi, humoros és mégis szívbemarkolóan tragikus hangulata, amit nem lehet utólag sem kivernünk a fejünkből. Másfelől viszont A szerelem története töményen giccses, a karakterek karikatúraszerűek, a történet túlbonyolított és végül megoldatlan marad. Van benne egy csomó minden tehát, amit szerettünk és rengetegszer még meg is lepett a film egy-egy jól elhelyezett (pop)kulturális utalással, cselekménybeli fordulattal vagy épp ellenketőleg szívmelengetően ismerős etnikai vagy kulturális sztereotípiával, s aki például az Életvonatot szerette és megkönnyezte (mint én), az szerintem ezt se fogja utálni. Bár tagadhatatlanul van benne valami idegesítően túljátszott, s megértem a kritikusokat, akik szinte egyöntetűen kihagyott nagy lehetőségként emlegették a filmet.

 

Szenilla nyomában (Finding Dory)

Annak idején szerettük a Némo nyomábant, s egyikünk sem akarta megnézni a felmelegített változatot. de mivel a főszereplő hangját adó Ellen Degenerest mindketten nagyon szeretjük, végül csak rászántuk magunkat, hogy letöltsük. És meg kell mondanunk, hogy kellemesen csalódtunk. A film egyrészt nem kifejezetten folytatás, hanem egy szóviccekre és helyzetkomikumra épülő, a Monty Python utolsó, végletekig kegyetlen korszakát, Az élet értelmét idéző abszurd komédia, szkeccssorozat, amelyben Dory a maga bájosan naiv módján kóborol teljesen elveszve egy elég rideg és könyörtelen világban és hülyébbnél hülyébb helyzetekbe keveredik. Így, a nagyobbik részben értelmes történetről sem lehet beszélni, bár van egy tágabb keret és a végén váratlanul nagyon szépen lekerekítették az egészet, hogy úgy tűnjön, mintha lenne egységes sztori. De ez ne tévesszen meg minket. Ez a film a végletekig fokozott abszurditástól jó, az időnként fájdalmas, időnként ellenállhatatlanul vicces, de többnyire teljesen funkciótlan poénoktól és az elképesztően, többnyire horrorfilmeket idézően nyomasztó világ és a bájosan ostoba szereplők kontrasztjától jó. A többi alibi.

 

A tökéletlen hang (Florence Forest Jenkins)

Ez a film szintén igaz történeten alapul (na persze, nem mint a Finding Dory, hanem mint a Jackie) és egy híres művészetpártoló, egyúttal hírhedt különc életének utolsó hónapjait mutatja be. Lady Florence különcsége abban állt, hogy bár legendásan rosszul énekelt, imádott közönség előtt fellépni és klasszikus zenei darabokat előadni. Hogy ebből ne legyen botrány, komoly szervezés is kellett (a film főleg erre fókuszál), bár amennyire ki tudtam deríteni, bájosan katasztrofális stílusának rengeteg őszinte rajongója volt, köztük a korszak sztárjai is, akik egyszerre szerettek rajta nevetni és kedvelték őszinte elkötelezettségét. Enrico Caruso, Cole Porter például ilyenek voltak. A film azonban nem annyira erről, mint inkább az illúziók világába menekült nőről, az illúzió fenntartásában érdekeltek motivációiról (cinizmus, pénz) szól és az illúzió végső bukásáról, amikor 1944-ben a Carnegie Hallban lép fel és a sajtó ízekre szedi a nevetséges előadást. De ezzel együtt is, a film mégsem elsősorban kritikusan tárgyalja a jelenséget, hanem inkább elemzően, sőt támogatóan. Florence életének tragikus oldalát is bemutatják (18 éves korában szifiliszt kap a férjétől, a keze lebénul, ezért nem lehet belőle zongoraművész), az életművész-cinikus férjről kiderül, hogy mégiscsak szereti Florence-t, a Carnegie Hallban sikerül úrrá lenni a nyílt botrányon stb.. És a film körülbelül azzal a tanulsággal zárul, hogy "mondhatják, hogy nem tudtam énekelni, de azt nem, hogy nem énekeltem".  Szép, szívfacsaró, kicsit lehangoló, de érdekes film.

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr5412362115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.