KultúrDuó

FOK - Közel a kés

2017. október 30. - FOUREY

Galgóczi Erzsébet könyve elemit végzett, varrónőként dolgozott nagymamám hagyatékából került hozzám. Hajdani, 36 négyzetméteres, másfél szobás, újpalotai panellakásához képest kimondottan imponáló méretű, a 19. századi világirodalom legjavát, magyar klasszikusokat és a 20. század második felének népszerű íróinak műveit (Szilvási, Berkesi, Moldova, stb.) egyaránt magában foglaló könyvtárából meglehetősen sok könyv vándorolt hozzám (a Jókai kritikai kiadás például nem: amúgy fogalmam sincs, miért vette meg magának annak idején). Nem kétlem, hogy elolvasta az összes könyvet, sőt, még azt sem mondanám, hogy ne lett volna a gyűjtésben rendszer. Tolsztoj igen, Dosztojevszkij nem, Brontë nővérek igen, Virginia Wolf nem, Fontane igen, Mann nem. És így tovább. Azt hiszem, világos a logika.

Galgóczi könyvét gyerekkorom óta számon tartottam különös, fenyegető hangulatú címe miatt. Közel a kés. Közel a kés. Évtizedekig ízlelgettem magamban ezt az erőteljes, jól választott három szót, de nem igazán akartam belelapozni sem a könyvbe, mert biztos voltam benne, hogy nem lehet annyira érdekes, mint a címe. Ez csak nemrég változott meg, magam sem pontosan tudom, miért. Talán segített Kiss Noémi nemrég kezembe került régebbi publicisztikája arról, hogy Galgóczit érdemes olvasni. Talán a kisfiam is hatott rám, mert előbb letépte a könyv borítóját, majd rendszeresen levette a polcról a kis kötetet, s egy ilyen alkalommal a rá vigyázó édesanyám is beleolvasott és azt mondta, hogy majd kölcsönkéri. Nem kérte ugyan eddig, de nem is bánom, mert most én akartam elolvasni.

Ott kezdeném, hogy a Közel a kés novelláskötet. A nyolc elbeszélés eltérő terjedelmű és színvonalú is, és az az érzésem, hogy messze nem a címadó Közel a kés a legerősebb darab benne, hanem az utolsó, A falu özvegye. Mindegyik történet bizonytalan egzisztenciákról szól, akár a faluban játszódik, akár Budapesten. A környezet is hasonló: bár apróbb-nagyobb célzásokban megjelenik a szocialista fejlődés (rendszeresek az utalások például a villanyvilágítás, a televízió terjedéséről, az épülő új lakásokra, a javuló életkörülményekre), de ez előtt a háttér előtt bizony nem kifejezetten politikai drámák zajlanak, hanem azt látjuk, hogy a hősöket a szociografikus aprólékossággal ábrázolt, kisszerű, buta, anyagias, alkoholista miliő fojtogatja, s néha el is pusztítja.

Az első novellában, a Halottbúcsúztatóban például az elbeszélő egy Zsufa nevű, alkoholista nő közvetítésével ismeri meg a vén Nits Bózsi öngyilkosságát. A történetből kibomlik Zsufa saját életének nyomora is, akárcsak Nits rossz házassága. A fullasztóan szűkös falusi légkör, a mindenkit megnyomorító, pusztító indulatokkal teli kis világ ábrázolása nagyon erős, s a novellát záró kérdés még sokáig elkíséri az embert:  "Valóban, kije volt Zsufának?" Mármint az elhunyt, persze. Miért foglalkoztatta Zsufát a sorsa? Miért gyűlölte annyira érte Nits feleségét? A második szöveg, a Félemelet egy a Nyugati közelében lévő polgári ház illegálisan szükséglakásokká alakított félemeletének életét mutatja be. A  főhős itt egy jobb sorsra érdemes könyvtárosnő, Veronika, aki évek óta kuporgatja a pénzt, hogy befizethessen egy bérlakásra, s addig is, itt húzza meg magát kétes egzisztenciák között. Veronikától mindenki pénzt lejmol, a férfiak udvarolnak neki, de nincs körülötte senki, akiben megbízhatna. Udvarlója egy beteges hazudozó (nem szokatlan motívum ez ezekben az írásokban), s a kitörési lehetőségként várt lakás sem biztos, hogy valaha elkészül. A Végül ez maradban egy az elbeszélő által érezhetően megvetett, magát tisztességesnek és szorgalmasnak hívő, egy szerinte személyes intrikák által méltatlanul tönkretett szakszervezeti funkcionárius meséli el élettörténetét a kiemelésétől a bukásáig. A Hínárban egy középszerű írót roppant össze sikertelensége, kísérteni kezdő múltja és az a felismerés, hogy hazugságban élt és egyetlen bátor tette is illúzió volt. A sírásó vallomásában a mindent behálózó mindennapi korrupciót ismerhetjük meg, amelynek része a történet főhőse, a sírásó is. A Szégyenben a főhős-elbeszélő arról ír, hogyan mulaszt el örökre egy talán érdekes történetet. A Közel a késben a téeszelnök és a téeszesítésnek ellenálló középparaszt tragédiával fenyegető, politikai konfliktusa egy bizarr éjszakai séta során a parasztember életének hosszadalmas feltárásává alakul és végül családi tragédiába, feleséggyilkosságba torkollik. A falu özvegyében a tragikus baleset következtében megözvegyült fiatalasszonyt élniakarása egy börtönből szabadult gyilkossal hozza össze, akinek új életet kezdeni akaró erőfeszítéseit a féltékeny és rosszindulatú környezet gyűlölködése és a férfi keserűsége fullasztja fájdalmas kudarcba.

A novellák világa nyomasztó, sőt, már-már elborzasztó. A férfiak és nők mind folyton és túl sokat isznak, a nők pénzért fekszenek le férfiakkal és felelőtlenül egyre-másra szülik a gyerekeket.  A házasságok mindig anyagi érdekből köttetnek és megromlanak, a barátok mindig lehúznak, a családtagok gyűlölik egymást. A környezet mindig figyel, mindig pletykálkodik, mindig megítél. S mindig ott lebeg a tragédia árnyéka minden történet fölött.

Mindez már-már karikaturisztikus is lehetne, de a novellák tényleg jól vannak megírva.

Nem mondom, hogy hibátlanok, de tömények, hatásosak és erősek. Bosszantó vonásuk a kötelező csattanó az utolsó bekezdés végén, ami szinte sosem jön ki jól. Viszont nagyon izgalmas (és nem csak bölcsész okoskodás szempontjából) a mindig gondosan megtervezett, rafinált elbeszélői nézőpont. Ez néha zavaró csak. A Halottbúcsúztatónál vagy a Közel a kés esetében például érthetetlen, hogy az elbeszélő miért nincs tisztában a történet részleteivel. A sírásó vallomása esetében viszont lehetőséget ad a csattanóra (bevallom, utólag olcsónak is tűnhet a nagy fordulat, de én nem készültem rá), a Végül ez marad vagy a Szégyen esetében pedig nem egyszerűen dokumentarista jelleget ad az írásnak, hanem reflexív viszonyt teremt (akárcsak a Halottbúcsúztatónál) az elbeszélt történet és az elbeszélő nézőpontja között. Az utolsó írásban, A falu özvegyében éppen az válik fontossá, hogy a történetet nem egy kvázi-objektív külső szemlélő, hanem az egyik főhős nézőpontjából ismerjük meg és így egyfelől a faluval, másfelől az új társával való konfliktusát is erős érzelmi azonosulással éljük át. Éppen ezért tartom különben olyan erősnek ezt a novellát, mert a többi írásban is bemutatott reménytelenség, szenvedés és tragikum itt válik számunkra végképp eltávolíthatatlanná, személyessé.     

Annak ellenére, hogy a szövegekben felsejlik a politikai szándék és az egyes karakterek bemutatásában nagy szerepet kapnak a rendszer bosszantó kvázi-szociológiai skatulyái, a középparaszttól a vergődő értelmiségijéig, nem nehéz ezekkel a figurákkal azonosulni és nem nehéz hús-vér embereknek látni őket. A Félemelet alulfizetett könyvtárosa, a Végül ez marad szorgalmas, ám ostoba, saját egykori fontosságát sirató egykori szakszervezeti funkcija, a Hínár sikeresnek is mondható, ám igazán nagy áttörésre képtelen írója, A sírásó vallomásában az ügyeskedő sírásó, a Közel a késben egymásnak feszülő téeszelnök és a földjéhez foggal körömmel ragaszkodó középparaszt a felszínes szemlélő számára mind sablonos figurák, de ami megtölti őket élettel, az részben a túlfűtött érzelmi világuk és a nem annyira szociológiailag, mint inkább egzisztenciális szinten ábrázolt nyomorúságuk, beilleszkedni képtelenségük.

A kötetnek egyébként a Hínár a legellentmondásosabb darabja. Egyrészt értelmiségábrázolása szórakoztatóan bennfentes (nehéz például a napi 10-12 órát dolgozó, családja élettörténetének megírására készülő, a tervezett műről viszont fájóan üres közhelyekben beszélő mellékfigura István alakját a saját, elfojtott igazságának kimondhatatlanságától szenvedő főhős, Mihály karikaturisztikus ellenpontjaként látni, s ha csak kicsit is értenék hozzá és még érdekelne is, bizonyára azt is ki lehetne deríteni, ezek az alakok kikről lettek mintázva). Másrészt Mihály története igazán súlyos és tragikus. Nem csak abban, hogy egy húsz éves, sötét titok kínozza, s nem is csak abban, hogy ez a titok egyszercsak újra a felszínre kerül és élete tönkretételével fenyegeti. Hanem abban, hogy előbb egy nehezen vitathatóan komikus fordulattal forgatókönyvének pont azt a részét nem engedik filmre vinni, mint politikailag kényeset és egyúttal nem hiteleset, ami az ő saját története, majd pedig, hogy kiderül, hogy hajdan tette értelmetlen volt, s így aligha meglepő, hogy végül az öngyilkosságot választja. De mindezek felett a Hínár egy igazán szemét szöveg is. Eljátszik azzal, hogy a Kádár-rendszerben bizonyos témákról nem lehet beszélni (ami már önmagában is ellentmondás, hiszen mindezt egy publikált szövegben teszi), s közben egy valóban fontos és valóban tabusított témát vet fel: a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak kérdését. De a novella csattanója az, hogy valójában nem történt erőszak, a megmentett nő valójában egy kurva volt, aki önként állt össze bárkivel. Ha bárki olvasta Polcz Alaine könyvét, az Asszony a frontont, annak elkerülhetetlenül felfordul a gyomra ettől a fordulattól.

De nem lenne fair így zárni olvasónaplómat. A Közel a kés nagyon érdekes könyv, időnként kifejezetten jónak, magával ragadónak éreztem. Mindenképpen érdemes ma is elolvasni. 

ui. Ahogy átolvastam a szöveget, jutott csak eszembe, hogy Galgóczi novellái mennyire emlékeztetnek nagymamám inkább csak foszlányokban elmondott élettörténetére a társadalmi környezet ismerősségétől a novellák alapkonfliktusát megadó feszültségen át a környezet és a hősök között a novellákban ábrázolt emberek lefojtott, ám gyűlöletig hevülő érzelmeiig. 

    

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr713117484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.