KultúrDuó

FOK - Boldog észak

2017. november 24. - FOUREY

Ha azt túlzás is lenne állítani, hogy minden erőmmel utálni szerettem volna Kun Árpád könyvét, de azért tény, hogy időről időre felébredt bennem az utóbbi évekre megkérgesedett szívű, de a túlgondolásra eleve hajlamos bölcsész kisördög és tiltakozni próbált az ellen, hogy túlságosan élvezzem a regényt. Végül nem járt sikerrel. Sőt, ki merem jelenteni, hogy életem egyik legerősebb, legintenzívebb olvasói élményét élhettem át magyar szerző könyvével kapcsolatban. 

Pedig nem indult túlságosan jól az ismeretségünk. Amikor a könyv elején a szerző találkozik az apjával, akit hamarosan elnyel a homok, bevallom, félretettem néhány napra a Boldog északot. Mágikus realizmus, dünnyögtem magamban sértetten, s arra gondoltam, hogy ez is azok közé a könyvek közé tartozik, mint a Kafka on the shore vagy a Száz év magány, amiket részleteiben lenyűgözőbbnek találok, mint egészükben és amikkel kapcsolatban mindig az az érzésem van, hogy túlságosan tolakodóan hozzák a tudomásomra, hogy úgynevezett művészetet fogyasztok. 

Utólag rá kellett jönnöm a szerző rafináltan ássa alá a fantasztikum jelenlétének bizonyságait a világban, mert a könyv elbeszélő-főhősének szemén keresztül ismerjük meg Benint, Franciaországot és Norvégiát és az ő előítéletein és babonásságán keresztül ismerkedünk meg a vuduval, a látomásokkal, a különös egybeesésekkel és a többi fantasztikus mozzanattal is. Ráadásul az is kiderül a könyvből, hogy az elbeszélő rendszeresen fogyaszt hallucinogén szereket is. Rideg, szekuláris énem megnyugodhatott: semmi sem az, aminek látszik. 

A másik dolog, ami miatt mindenáron szerettem volna felháborodni, az a beniniek, a franciák és a norvégok karikaturisztikus, sztereotípiákra építő ábrázolása, ahol ráadásul az afrikaiaknak a korrupt, babonás és kisstílű nép szerepe jut, a norvégoknak a zárkózott, kissé esetlen és furcsa, ugyanakkor velejéig korrekt, a nagy jólétbe pedig szinte belefulladó népé. Éles kontrasztjuk és a túlságosan is ismerős sztereotípiák miatt néha eszembe jutott, hogy nem túlzás-e ez így. De amellett, hogy a ravaszul megválasztott elbeszélői nézőpont maga is sokat enyhít az általa mondottak komolyan vehetőségén, ráadásul olyan áradóan gazdag, színes, életteli és emberszerető a könyv, hogy egyszerűen nem tudtam ellenállni neki.

Így a végén már csak az a kérdés maradt a bennem még időnként meg-megszólaló kisördög számára, hogy mindez több-e érzelgős giccsnél. Hiszen a könyv folyton az emberi létezés határain jár: az időjárás szélsőségeitől a hatalmas térbeli távolságokig, a legkülönösebb testi és lelki betegségektől és deformitásoktól a szegénység és gazdagság végleteiig. Úgy hiszem különben, hogy a kisördögnek nincs igaza vagy ha igaza van, akkor nincs bajom a giccsel. A Boldog észak elképesztően finom megfigyelések sokaságát teszi a bemutatott emberekkel és világokkal kapcsolatban, összetetten ábrázol döntési helyzeteket, időről időre előítéleteim felülvizsgálatára késztetett, rendszeresen megnevettetett, nagyon gyakran megmosolyogtatott, mindvégig szórakoztatott és fenntartottam az érdeklődésemet, nem egyszer elgondolkodtatott, de egy-két alkalmat leszámítva sosem próbált meg megríkatni. Azt hiszem, ez a különbség számomra a giccs és az érzelmes és humoros, életszerető elbeszélés között.

És még valami: amíg a könyvet olvastam, azt hittem, meg fogom unni valamikor, de nem így lett. A kezdeti idegenkedés elmúltával valósággal beszippantott Aimé Billion története, s csak a könyv utolsó harmadához érve tettem fel magamnak először a kérdést, hogy jó-jó, de miről fog szólni vajon a maradék? Meg kell mondanom, anélkül, hogy spoilereznék, hogy végül a harmadik rész sem okozott csalódást. És azt hiszem, ez az egyik legmeglepőbb erőssége a könyvnek: hogy az áradóan gazdag elbeszélés, a részletek színes tobzódása ellenére a Boldog észak egy kiegyensúlyozott, egyszerű és mégis teherbíró szerkezetű, mondhatni klasszikus nagyregény. Nem poénra van kihegyezve, bár az utolsó jelenet elég erős, hogy emlékezetes záróképe legyen egy nagyívű történetnek, kellő öniróniával ábrázolva a regény központi témáját, az útkeresést és az idegenség leküzdhetetlenségét, ugyanakkor mire ide elérünk, már magunktól is eljutottunk a "megfejtéshez", így az Alkotmány Napi felvonulás színes jelenete után csak elmosolyodunk, hogy "na igen, erről van szó."   

kunarpad_boldog1349.jpg   

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr713367789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Éva28 2017.11.27. 13:31:37

Hasonlóan éltem meg, utóbbi időszak legnagyobb könyvélménye volt számomra is. Én előtte akkor hallottam először az íróról (bevallom), amikor nyáron láttam a Tíz erős történet c. dokumentumfilmet, amely tíz kortárs íróról szól, akik Aegon díjasok. A többséget ismertem, őt nem. De ajánlom mindenkinek, ismerje meg, érdemes!