KultúrDuó

FOK - Szókratész védőbeszéde

2018. október 26. - FOUREY

Elsőéves egyetemistaként egyedül Németh György órái tartottak vissza attól, hogy idejekorán abbahagyjam a történelem szakos tanulmányaimat. A következő évben aztán erre is sor került, de addig sok csodálatos élménnyel gazdagodtam. Így például egy vizsgának mondott beszélgetéssel kedvenc tanárommal, ahol Hérodotoszról, Szophoklészről, Thuküdidészről, Szókratészről beszélgettünk. Hogy én mennyit olvastam arra a vizsgára és mennyire élveztem! Azóta viszont, bevallom, kezembe sem vettem Platón egyik leghíresebb dialógusát, amelyről akkor még nem tudtam, mert vagy nem került szóba vagy csak elkerülte a figyelmem, hogy valójában egy trilógia része: megelőzi az Euthrüphrón, ahol a bíróságra tartó Szókratész elegyedik beszélgetésbe a törvényeknek való engedelmességről a címszereplővel és követi a Kritón, amelyben az elítélt és halálára váró Szókratész még egyszer, utoljára mérlegre teszi a törvények és erkölcs viszonyának kérdését. Ha jól értem, mindegyik Platón korai dialógusai közé tartoznak, amelyek még sokkal inkább Szókratész és körének emlékezetét próbálják megőrizni, mintsem egy teljesen önálló, érett platóni gondolkodást Szókratész neve mögé rejteni.

Nem olyan régen elolvastam azonban Xenophón, egy másik Szókratész-tanítvány saját változatát ugyanerre a témára és már akkor elhatároztam, hogy egyszer visszatérek a platóni szöveghez, mert az idők folyamán egyre gyakrabban futottam bele az említéseibe, egy kedves barátom mindig ezzel szokta kezdeni az egyetemi politikai filozófia óráit, egy alkalommal pedig egy nyilvános eseményen én magam hivatkoztam, homályos emlékeim alapján a szövegre és máig bánom, hogy nem előtte olvastam újra Platón apológiáját, nem mintha hülyeséget mondtam volna, hanem mert az új fordítás olyan szép és jobb lett volna szó szerint idézni. 

Az Atlantisz Platón-sorozatára gondolok, amit, bevallom, sokáig nem tudtam hova tenni, de mióta rendszeresen használom, kifejezetten szeretek és hasznosnak találok. Míg egyetemista koromban a könyvek jegyzeteit lényegében használhatatlannak, egy letűnt kor maradványának éreztem, ezek a jegyzetek (még sokkal inkább mint a szintén nem rossz utószók) elképesztően sok izgalmas információval szolgálnak. Ennek ellenére gonosz leszek, és az alábbiakban majd nem ezt a fordítást fogom idézni, de csak mert lusta vagyok. Ejnye, tudom.

Na, de miért is az egyik legelképesztőbb írásmű, amit valaha írtak, ez a Platón-szöveg? Kezdjük talán az alaphelyzettel: olvashatunk egy rövid védekezést, amelyben Szókratész az ellene felhozott konkrét vádakra válaszol és egyúttal azokra a rágalmakra, amelyek a korábbi években besározták a nevét. Ezután Szókratész összecsap vádlójával és ahogy Platónnál oly gyakran, verbálisan ízekre pofozza szegény nyomorult Melétoszt. A szöveg második felében a bűnösnek talált Szókratész megindokolja, miért kellene halálos ítélet helyett jutalmat kapnia, majd elmondja, hogy a barátai unszolására hajlandó magas pénzbüntetést fizetni. Az újabb szavazáson halálra ítélik, s ezután Szókratész a mellette szavazókhoz fordul és elmondja, hogy a belső hangja nem tiltakozott a védekezési módja ellen, tehát jól tette, amit tett és egyébként is, a halál nem félelmetes, mert ha végtelen alvás, akkor az nem lehet baj, ha meg túlvilági élet,akkor meg nem lehet rosszabb mint ez. Mint ismeretes, a szöveg ezekkel a halhatatlan szavakkal fejeződik be: 

De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.

Hát nem gyönyörű? Nem gyakran sírok szövegeken, de Szókratész védőbeszéde határozottan olyan, amin sírni kell.

Egyébként is tele van csodálatos, felejthetetlen részletekkel. Még ha valakit nem is nyűgöz le a törvényszéki dráma feszültsége (amit az Atlantiszos kötetből gyönyörűen lehet rekonstruálni), akkor is ott van például Szókratész szórakoztatóan önironikus és egyúttal szégyentelenül kérkedő önéletrajza, ahogy elmeséli, hogyan lett mindenki által bölcsnek tartva azért, mert egy delphoi jóslat szerint nincs nála bölcsebb ember, s ő, meg akarva érteni az isten szavát, bölcs embereket kezdett faggatni és rájött, hogy mindenki hülye, s még csak azt sem tudják, mint ő, hogy nem tudnak semmit. Vagy ott van az örök, elegánsan gunyoros vitája a szofistákkal, akik pénzért tanítanak, hülyeségeket, míg őt egyszerűen csak követik a bölcsességére kíváncsiak. Vagy az utalások a korabeli Athén hétköznapjaira, Arisztophanészra, politikára. Elképesztő történet az, ahogy Szókratész elmeséli, miként szegült szembe csendes makacssággal a harminc zsarnokkal annak idején és az is elképesztő és egyúttal szórakoztató is, hogyan provokálja Szókratész a demokratákat látszólag ártalmatlan kiszólások sorával. Amit a halálról mond, annál szebbet, bölcsebbet, meghatóbbat aligha olvasni (mellesleg, én nem így érzek, de ez mindegy, attól még hihetetlenül szép és hiteles).

A történetnek nem az a része a legerősebb, ahol Szókratész a maga filozófiai nézeteit és módszerét fordítja a saját javára a védőbeszédben, mert - legyünk őszinték - ezek elég meredekek és véleményesek. Mint például, hogy senki sem igazságtalan szándékosan meg ilyesmik.  Ahogy az is, hogy "a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet". Szép gondolat. Értelmiségiként nyilván vonzó is. De vajon igaz-e? Passz.

A legizgalmasabb, leghitelesebb, legmegrázóbb minden bizonnyal az, ahogy Szókratész megindokolja, miért nem hajlandó az élete megmentéséért feladni, amiben hisz. Ez nem csak megrázó, de roppant elgondolkodtató is, mert Szókratész nagyon árnyaltan fogalmaz. Egyrészt elmondja, azért nem vállalt közhivatalt, mert az összeférhetetlen lett volna az igazságossághoz való ragaszkodással és már rég meghalt volna miatta. Magyarán: nem szokta a halált keresni. Másfelől azt is elmondja, hogy a hazája iránti állampolgári kötelességeit mindig teljesítette: bátran harcolt katonaként és amikor muszáj volt mégis tisztséget betöltenie a tanácsban, akkor egyetlenként szállt szembe törvénysértő népgyűlési döntéssel. Mi több, ahogy mondtam is, a harminc zsarnokkal nyíltan szembeszegült. Vagyis: ha nem is kereste a halált, de nem is menekült előle bármi áron. Most pedig itt áll, egy olyan helyzetben, ahol nem térhet ki az igazság és a túlélés kényszerének konfliktusa elől, ráadásul már öreg is, veszítenivalója se sok van és most egyszerűen nem teheti meg, hogy a túlélést válassza, ha az ár az igazság. Mérsékelt, bölcs és visszafogott döntés és indoklás ez. Nem egy láztól csillogó szemű próféta lelkesültségével szól itt hozzánk, hanem egy mindent mérlegre tevő, mindent megfontoló ember józansága. Tényleg megrendítő olvasni. 

Könnyű ebbe a helyzetbe modern emberként és értelmiségiként a magunk problémáit beleérezni és nem is látok ebben semmi rosszat. Engem azonban nem is elsősorban a magam problémái hatottak meg, mint inkább Szókratész viselkedésének patikamérlegen való kimértsége, átgondoltsága, ami talán magának Szókratésznek az érdeme, talán a szöveget író, fikciót valósággal keverő Platón írásművészetéé. És döntése ennek fényében olyan megrendítő.

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr3114323219

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.