KultúrDuó

FOK - In Defense of Anarchism

2019. január 04. - FOUREY

Robert Paul Wolff 1970-es könyvét őszinte szívvel ajánlanám bárkinek, aki tudni szeretné, miért érdekes a politikai filozófia. Rövid, érthető, lendületes, szórakoztató és tűpontosan fogalmaz meg egy olyan kérdést, aminek a jelentőségét a legkevésbé sem nehéz meglátni. S teszi mindezt briliánsan provokatív, kompromisszummentes egyszerűséggel. 

Wolff azt kérdezi, lehetséges-e összeegyeztetni morális autonómiánkat azzal (ti. mi magunk vagyunk egyedül felelősek az erkölcsi döntéseinkért), hogy elfogadjuk magunk fölött egy politikai autoritás hatalmát (ti. erkölcsileg helyesnek fogadjuk el az annak igazolására felhozott érveket). Spoiler alert (de mondjuk a cím ismeretében azért ez nem annyira meglepő): nem nem lehetséges, még a demokráciák sem tekinthetők teljesen ("de jure") legitimnek, legfeljebb praktikus okokból kell elfogadnunk a rajtunk gyakorolt autoritásukat, s minden olyan kísérlet, amely megpróbálja filozófiailag igazolni ezek legitim voltát, villámgyorsan zsákutcába vezet.

Wolff lendületesen vezet minket végig az egyhangú konszenzusra épülő közvetlen demokrácia (hosszabb távon nyilvánvalóan fenntarthatatlan) ideáljától a képviseleti és többségi elven nyugvó demokratikus rendszerek igazolására szolgáló érveken, s jut el oda, hogy még az anarchia sem akkora képtelenség, mint elsőre hangozhat sokak számára. 

A könyv végére érve ugyan az az érzésünk támadhat, hogy Wolff nem egyszerűen lehetetlenre vállalkozott, amikor a politikai filozófia alapkérdését a fenti módon határozta meg, hanem egészen egyszerűen fogalmilag tette megoldhatatlanná ezt az alapkérdést, amikor egy szélsőségesen kantiánus morális autonómia fogalom összeegyeztethetőségére kérdezett rá a politikai autoritás létezésével. Mert ha a morális felelősségünk fogalmilag kizárja, hogy mások parancsait kövessük, akkor végülis honnan a fészkes fenéből kellene a parancsadáshoz való jog igazolhatóságának előállnia? Ehhez képest már túlzottan nagyvonalúnak is tűnik Wolff, amikor az egyhangú döntéseken alapuló közvetlen demokráciát elfogadja legitimnek, hiszen ez a wolffi értelemben nem lenne szabad, hogy politikai autoritás legyen, mert abban a pillanatban, amint azzá válik, fel kellene, hogy számolja az egyén morális autonómiáját. Hogy ezt így (is) gondolja, arra a könyv bizonyos okfejtései engednek következtetni, amikor azt mondja, hogy mások parancsainak követésére egy morálisan autonóm egyénnek csak akkor van lehetősége, ha azokat nem parancsként fogja fel. Innentől ez a direkt demokrácia dolog elég fura konstrukciónak tűnik nemdebár.

De ettől még Wolff gondolatmenete nagyon is húsba vágó és érdekes. A képviseleti demokrácia kritikájának elemei elgondolkodtatóak és őszintén megmondom, engem tökéletesen meggyőzött az anarchizmus magasabbrendűségéről az övéhez hasonló, kantiánus kiindulópontú,de a demokráciát védelmező politikai filozófiákkal szemben. 

Pontosabban: arról győzött meg, némiképp kifordítva, hogy a kantiánus emberkép nyilvánvalóan tarthatatlan és így természetesen az anarchizmus egy utópia, mert sem a társadalom, sem az ember nem úgy működik, ahogy Wolff elképzeli, sőt, arról is meggyőzött, hogy sem a morális autonómia igénye, sem a legitimitás általa  képviselt - s szerinte is tarthatatlan - koncepciója nem vehető komolyan, ha valaki politikaelmélettel akar foglalkozni. 

Magam - elnézést a szakmázásért - politikai realista vagyok, az meg egy olyan irányzat, amely szemben áll a Wolff által annak idején képviselt kantiánus elképzelésekkel, de nehezen lehetne találni meggyőzőbb levezetéseket arról, hogy a realizmus miért vonzó alternatívája ezeknek az elképzeléseknek, mint Wolff zseniális kis könyve, amely a rendszeren belülről mutatta ki a rendszer tarthatatlanságát. Egy realista ehhez csak popcornt tud kérni és nagy adag kólát.

Van itt még valami: én a 98-as kiadást olvastam, amelynek van egy zseniális előszava. Minden bekezdésben írt Wolff valami ellenállhatatlanul vicces, gonosz szarkasztikus megjegyzést politikai filozófiáról, a harvardi kollégáiról, az amerikai politikai utóbbi negyedszázadáról, saját magáról. Ezek a könyv hasonló hangvételű, elszórt megjegyzéseinél is ezerszer viccesebbek és sokkal, de sokkal töményebbek. Ha valaki valaki egy egészségesen magas malignitásfokú amerikai értelmiségi szövegelést akar olvasni, az a térdét fogja csapkodni. Csak egy példa:

At any rate, Arthur had rounded up a stellar assemblage of authors for these essays, but Isaiah Berlin had just turned him down for the Political Philosophy contribution, and he was a bit desperate. Would I write it? Well, I was about to begin a full-scale four-times-a-week psychoanalysis with an Upper East Side analyst at the forbidding price of $25 an hour (my whole annual salary that first year was $1l,000) so my only question to Arthur was, "How much is the advance?" Five hundred, he said, and I was in. That was five weeks of analysis

 

hqdefault_1.jpg 

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr10014536150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.