Furcsa filmet láttunk tegnap a Puskinban.

A könyvesbolt a tengerparton című angol film azért furcsa, mert ha nem figyelek oda nagyon, akkor egy kellemes, nosztalgikus, a good old daysről, a vidéki Angliáról szóló filmet látok, tele bosszantóan ismerős sztereotípiákkal, főúri életmóddal, tábornokkal, bállal, esővel, széllel, fanyar humorral, lefojtott érzelmekkel, esetlenséggel.

Nem olvastam el a kritikákat, de gyanítom, hogy sokan így nézték a filmet, de azt is gondolom, hogy a kritikusok egy része egészen mást látott benne. Mert ez a film igazából egy érdekes, érzelmes, szomorú, mégis lelkesítő és kissé didaktikus feminista tanmese.

Ez, ha máskor nem, a végén világossá válik, amikor kiderül, hogy a narrátor valójában a film egyik szereplője és az ő visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg a kisvárosban könyvesboltot nyitó, hosszú özvegység után az életét újrakezdő, Emily Mortimer által játszott Florence történetét és hogy - SPOILER ALERT - a gyerekkorában megismert Florence-től tanult meg élni: tanulta meg a könyvek szeretetét, a bátorságot és hogy egy nő egyedül is megállhat a lábán. Hogy mitől tanmese ez, alighanem már ennyiből is világos. Ám, hogy mitől feminista, azt sem nehéz belátni. Ezért is mondom egy kicsit didaktikusnak.

Feltűnő például, hogy gyakorlatilag az összes férfiszereplő visszataszító vagy szerencsétlen: a pozitív férfiős, a Bill Nighy által játszott Mr. Brundish egy mizantróp, aki ugyan összebarátkozik a főhőssel, de épp, mikor az segítségre szorulna, szívrohamot kap és meghal (a film egyik tagadhatatlan erénye, hogy a férfihős nem tudja megmenteni a hősnőt: ez egy bátor megsértése a populáris műfaji szokásoknak); a negatív hősnő férje, a tábornok, akit Reg Wilson játszik, egy jóravaló, könnyen megvezethető demens arisztokrata; a negatív hősnőt kiszolgáló és Florence tönkretételében kisszerű és aljas szerepet játszó Milo North (James Lance) egy minden tartás nélküli, sima modorú, felületes és ostoba alak. Vannak még más visszataszító férfiszereplők is, akiket még felsorolni sincs kedvem, annyira undorodok tőlük. 

Na, nem mintha a női szereplők zöme párját ritkítóan rokonszenves lenne. De azt azért el kell ismerni, hogy legalább nagyszabásúak, mint a negatív főhős Violet Gamart (Patricia Clarkson) vagy fejlődőképesek, mint Florence kis barátnője, segítője a könyvesboltban, s egyúttal a film narrátora, Christine (Honor Kneafsey), aki - ismét SPOILER ALERT - a drámai igazságszolgáltatás bosszúálló angyalaként gyújtja fel Florence által a Violet Gamart által fáradhatatlanul szőtt intrikák miatt végül bezárt könyvesboltot vagy az ő anyja, Jessie (Frances Barber), aki mindent a családjáért tesz, jót is, rosszat is.

Attól is feminista ez a film, hogy arról szól, hogy a tradicionális közösségben egy egyedülálló nő még nem boldogulhat önerejéből (Violet Gamart azért teheti, mert nem egyedülálló és mert az elit tagja). Így elkerülhetetlen a bukás, ám a film alapvetően nagyra értékeli már magát a próbálkozást is (ettől lesz Florence legfőbb erénye mind Mr. Brundish, mind Christine szemében a bátorság. Christine gyújtogatása is egy puszta romboló gesztus, a lázadás öncélú kifejezése, ami egyszerre ismeri el az akkori keretek megváltoztathatatlanságát és azt, hogy az ellenállás, a bátorság mégsem hiábavalóak. A film zárlata, amelyben megismerjük az idős Christine-t egy napjaink beli könyvesboltban, világosan mutatja azt is, miért nem: mert a harc, amit Florence képvisel, a jelenkorra mennyivel nagyobb sikerre vezetett, mint amire Florence-nek esélye lehetett. Ez egy kissé bosszantó is valahol: a film mintha túl könnyedén fogadná el Florence vereségét: könyvmolysága valahogy eleve kissé lehetetlen alaknak mutatja őt, akárcsak Mr. Brundisht, aki maga is hasonlóan könyvmoly, sőt annyira idealista, hogy szereti azt hinni, hogy a könyveknek nincsenek írói, hanem csak művek. Barátságuk, sőt majdnemrománcuk is ezt a belenyugvó, majdnem kvietista hozzáállást fejezi ki humoros formában: Mr. Brundish nem lehet igazi szerelmes hős és megmentő, mert egy generációval idősebb Florence-nél (ez okozza halálát is). 

Valószínűleg ezzel függ össze az is, hogy nem is annyira igényel akkora felületességet ezt a filmet noszztalgiafilmnek látni: mert egyszerre szól a lázadásról és a régi szép időkről, amikor még bátorság kellett egy nőnek egy könyvesbolt megnyitásához és amikor még éltek, még ha már kihalóban is voltak, a régi romantikus férfihősök. Még ha ez a nosztalgia igazi fanyar angol humorral is van előadva, azért mégiscsak ott van a film minden jelenetében, minden pillanatában.

Nem tudom, szabad-e ilyet mondani, de számomra vitán felül Edward Gibbon a legcukibb ember, akit valaha volt alkalmam megismerni. Azért nem tudom, hogy ennek van-e így értelme, mert Gibbon történetesen a 18. században élt. Viszont mégiscsak úgy vagyok vele, mint egy plüssállattal vagy egy doromboló kölyökmacskával, s ezt onnan gondolom, hogy hosszú évek óta mindig elviszem a nyaralásaimra rövidke önéletrajzát, ami egyszerre lélegzetelállítóan érdekes utazás a 18. századi Európában (Angliában, Franciaországban, Svájcban, Itáliában és Németalföldön) és egy roppant kedves, önmagát és a világot szelíd, önironikus távolságtartással figyelő, békeszerető, józan emberrel való csevegés (mondjam-e el ezek után, hogy az önéletrajzát a Dodo Press kiadásában birtoklom és a borítón Gibbon portréja olyan, mint egy nagyra nőtt óvodásé?). A dolog másik oldala, hogy Edward Gibbon a késő-felvilágosodás egyik utolsó szellemóriása volt, a History of Decline and Fall of the Roman Empire című grandiózus történeti munka szerzője, Hume és Smith és más felvilágosult nagyságok barátja.

A szöveg rövidsége ellenére is tele van emlékezetes pillanatokkal, amiket tételesen felsorolni próbálni reménytelen lenne. Mégis álljon itt néhány "fun fact":

1. Gibbon meg volt róla győződve - valószínűleg alaptalanul - hogy egy régi nemesi (gentleman) családból származik. Erről viszonylag sokat ír, bár maga is bevallja, hogy nem sokat tud róla.

2.  A nagypapája az első, aki valóban emlékezetes dolgot csinál: ő rögtön belebukik tory parlamenti képviselőként a korszak egyik legnagyobb politikai botrányába, a South Sea Bubble ügybe, elveszíti a vagyonát is, bár ezt kemény munkával visszaszerzi.

3. A kis Edward beteges gyermek, aki alig tud iskolába járni, viszont nagyon szereti a történelmet és igazi geek módjára már gyerekkorában megírja első történeti művét, az Age of Sesostrist, ami egy kronológiai témájú zagyvaság, ha jól értem, amit erről ő maga ír.

4. Kiskamaszként és gentlemanként került az oxfordi egyetemre, ahol halálra unja magát, ezért némi italozás és kártyázás után poénból áttér a katolikus hitre, ami a korban komoly jogvesztő következményekkel jár, ráadásul az apja még ki is akarja érte tagadni.

5. Büntetésként Svájcba, Lausanne-ba kerül, egy helyi tanítóhoz, akinek szeretetteljes, ám puritán otthonában öt évet töltve kiválóan megtanul franciául és latinul (az angolt szinte el is felejti),egy kicsit görögül, elfogadja, némi jóindulatú szkepszissel, a protestantizmust, olvas rengeteg történelmet, irodalmat, filozófiát, egy kis matekot is próbál tanulni. Megismerkedik Voltaire-rel, találkozik élete (reménytelen) szerelmével, aki helyette Necker svájci bankár és majdani francia pénzügyminiszterhez megy hozzá (s akinek életműve szerves részét adja Neckerrel közös lányuk, a majdani híres liberális gondolkodó, Madame de Stael felnevelése is), életre szóló barátságot köt a svájci fiatalemberrel, akivel pár évvel később összeköltözik és annak haláláig közös háztartásba élnek és mintegy mellesleg annyira felpaprikázza magát a francia felvilágosodás némely képviselőjének történetírással szembeni előítéletein, hogy nekiáll élete első komolyabb műve megírásának, amelyben amellett érvel szenvedélyesen és francia nyelven, hogy a történelem tanulmányozása nem csak a memóriát pallérozza, de az elme más fakultásait is. :)

6. Hazatérve halálra idegesíti a családja azzal, hogy szociális életet kell élnie, pedig ő mindig csak olvasna, sőt, jogászságra buzdítják, pedig ő sétálni, olvasni és gondolkodni szeret, nem nyilvánosan vitatkozni. Ehhez képest vicces módon amúgy később parlamenti képviselővé is választják egy barátja pártfogásával, sőt ott egy még Gibbon szerint is hótfölösleges bizottság tagjává választják, amit végül nem kisebb személy, mint Edmund Burke javaslatára söpör el az ellenzéki népharag (Gibbon nagyon meg van elégedve azzal, hogy az ő vagyonát nem kobozzák el, mint a nagyapjáét).

7. Belekeveredik még egy hosszú, 4 éves katonatiszti kalandba is: apjával együtt önként jelentkeznek tisztnek a franciák elleni háborúban az újonnan felállítani tervezett milíciába, amiről tudni kell, hogy nem komoly katonaság, hanem amolyan hátországi tartalék erő és képzetlensége miatt inkább morális, mint katonai jelentősége van. (A milíciáról és a rendes katonaságról amúgy másik kedvencemnél, Jane Austennél is lehet olvasni, főleg, bár nem kizárólag a Büszkeség és balítéletben: a magát a milíciában gentleman mivoltában lejárató Wickham például kénytelen átmenni a rendes katonasághoz). Ezt a milíciát a kormány törvénytelen eszközökkel tartja fegyverben évekig, innen adódik Gibbon nem várt és általa elbűvölően önironikusan elbeszélt, kapitányságtól alezredességig ívelő katonai karrierje is, de ezt tulajdonképpen senki se bánja, mert a vidéki nemesség remekül szórakozik katonaruhában és az országban szerte-szét masírozgatva, és amint Gibbon önironikusan megjegyzi, a magukfajta tory családoknak a haza védelmezése jó ürügy volt arra, hogy végre feladják amúgyis tárgyát vesztett jakobita lojalizmusukat és kibéküljenek a hannoveri ház már évtizedek óta tartó uralmával.

8. Gibbon első, az 5. pontban említett francia műve nagy sikert arat külföldön, a franciák például emiatt barátkoznak vele, mint amolyan kedves csudabogárral, mikor Párizsban jár, az angolok viszont egyáltalán nem olvassák, raktáron marad egy csomó példány, viszont külföldön még kalózkiadás is készül belőle.Amikor pedig a Decline and Fall egycsapásra híresség teszi Gibbont, első műve a piacon többszörös áron cserél gazdát.

9. Gibbon évekig töri a fejét, miről írja meg a Nagy Művet. Gondolkodik Svájc vagy Firenze történetén, Walter Raleigh életrajzán, de van, amit unalmas tart, vagy túl parokiálisnak, mást túl közismert témának, úgyhogy egyre csak tipródik, mit tegyen. Végül római látogatásakor fogan meg benne a római birodalom bukásáról szóló mű ötlete. Gibbon könyvének egyik legmeghatóbb része, ahogy leírja, milyen élmény volt neki, a rajongásra különben nem hajlamos fiatalembernek belépni az örök városba, felkeresni ókori hőseinek emlékeit és elképzelni a világukat a romok alapján. Gibbont nem csak az ókori emlékek hatják meg, de mély hatást tesz rá az is, hogy miként kebelezte be a kereszténység és barbárság az ókori római civilizációt. 

It was at Rome, on the 15th of October 1764, as I sat musing amidst the ruins of the Capitol, while the bare-footed fryars were singing the vespers in the temple of Jupiter, that the idea of writing the decline and fall of the city first started to my mind. 

Így kezdődik. A többi pedig már történelem. 

***

Végezetül álljon itt a legcukibb ember képe: