Nemrég eljutottunk végre ismét a Magyar Nemzeti Galériába! (Tényleg, őket kidobják majd a Várból, mint a többi kulturális intézményt?)

Anyway, ott általában megnézzük az egyik időszaki kiállítást és egy emeletnyi állandót. Mivel gyakran visszajárunk, így nincs az emberen az a feszültség, hogy mindent végig KELL járni egy pár óra alatt.:) 

Nos, legutóbb Korniss Péter kiállítását láttuk, amelynek a címe Folyamatos emlékezet volt. Szerencsénk volt, mert éppen a fotós maga tartott tárlatvezetést. Néha bolyongásunk közben kicsit belehallgattunk, és így egy teljes nyugdíjas csoporttól zsebelhette be a gyerek az elismeréseket, hogy milyen cuki. Win-win.:)

Az MNG tűpontosan összegzi honlapján a kiállítást: 

A tárlat első egysége a hatvanas–hetvenes években készült, a hagyományos paraszti világot ábrázoló alkotásait mutatja be. Az 1970-es évektől a művész érdeklődése az ingázó munkások felé fordult: A vendégmunkás című sorozatot a második szekcióban láthatjuk. A kiállítás harmadik egysége a globalizáció megjelenésének idejét járja körül, majd a negyedik szekció Kornissnak a 2000-es években készült munkáit mutatja be.(...) A kiállítás utolsó szekciója a Budapesten munkát vállaló erdélyi asszonyokkal foglalkozik. Ez a sorozat az elmúlt három évben készült, és a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán látható első alkalommal. Forrás: http://mng.hu/idoszaki_kiallitasok/korniss-peter-folyamatos-emlekezet-122813

Apám erdélyi származása miatt én gyakorta jártam azon a környéken egészen sokáig, és érdekel is ez a kultúra. Számomra ezért is volt érdekes a kiállítás, bár, mivel ismerem az ottani helyzetet, nehezen tudtam elvonatkoztatni attól, hogy milyen giccsesek is ezek a képek. A fájdalmas arcú, télen a mezőn alig felöltözött kisgyerektől a kamu keleties szőnyegekkel borított szobabelső előtt pózoló emberekig volt ott minden. Viszont mégis volt ebben a giccsben valami érdekes. 

A kedvencem viszont az a szekció volt, amikor egy ember életútját fotózta végig. Ahogy vagyontalan és ingóságok nélküli emberként elindul vendégmunkáskodni, és ahogy végül elmennek a gyermekük tanácsi panellakásába. (Ami, teszem hozzá, ha nem Nyíregyházán, hanem Gazdagréten lett volna, akkor ma már 26 milliót érne, és az övék lenne.) És valóban, micsoda civilizációs ugrás lehetett akkoriban a panel a rohadó, vizesedő, komfort nélküli, egybenyíló szobás lakásokhoz/házakhoz képest. Mondjuk kár, hogy előbbieket többé nem lehet lebontani, de azért egy korszakban fontos előrelépésnek számítottak. Ez ebből a kiállításból is világosan kitűnt. 

Most egyébként elérhető olcsóbb jegy a kiállításra. Mi már vettünk a következő időszakira!:) 

Ha azt túlzás is lenne állítani, hogy minden erőmmel utálni szerettem volna Kun Árpád könyvét, de azért tény, hogy időről időre felébredt bennem az utóbbi évekre megkérgesedett szívű, de a túlgondolásra eleve hajlamos bölcsész kisördög és tiltakozni próbált az ellen, hogy túlságosan élvezzem a regényt. Végül nem járt sikerrel. Sőt, ki merem jelenteni, hogy életem egyik legerősebb, legintenzívebb olvasói élményét élhettem át magyar szerző könyvével kapcsolatban. 

Pedig nem indult túlságosan jól az ismeretségünk. Amikor a könyv elején a szerző találkozik az apjával, akit hamarosan elnyel a homok, bevallom, félretettem néhány napra a Boldog északot. Mágikus realizmus, dünnyögtem magamban sértetten, s arra gondoltam, hogy ez is azok közé a könyvek közé tartozik, mint a Kafka on the shore vagy a Száz év magány, amiket részleteiben lenyűgözőbbnek találok, mint egészükben és amikkel kapcsolatban mindig az az érzésem van, hogy túlságosan tolakodóan hozzák a tudomásomra, hogy úgynevezett művészetet fogyasztok. 

Utólag rá kellett jönnöm a szerző rafináltan ássa alá a fantasztikum jelenlétének bizonyságait a világban, mert a könyv elbeszélő-főhősének szemén keresztül ismerjük meg Benint, Franciaországot és Norvégiát és az ő előítéletein és babonásságán keresztül ismerkedünk meg a vuduval, a látomásokkal, a különös egybeesésekkel és a többi fantasztikus mozzanattal is. Ráadásul az is kiderül a könyvből, hogy az elbeszélő rendszeresen fogyaszt hallucinogén szereket is. Rideg, szekuláris énem megnyugodhatott: semmi sem az, aminek látszik. 

A másik dolog, ami miatt mindenáron szerettem volna felháborodni, az a beniniek, a franciák és a norvégok karikaturisztikus, sztereotípiákra építő ábrázolása, ahol ráadásul az afrikaiaknak a korrupt, babonás és kisstílű nép szerepe jut, a norvégoknak a zárkózott, kissé esetlen és furcsa, ugyanakkor velejéig korrekt, a nagy jólétbe pedig szinte belefulladó népé. Éles kontrasztjuk és a túlságosan is ismerős sztereotípiák miatt néha eszembe jutott, hogy nem túlzás-e ez így. De amellett, hogy a ravaszul megválasztott elbeszélői nézőpont maga is sokat enyhít az általa mondottak komolyan vehetőségén, ráadásul olyan áradóan gazdag, színes, életteli és emberszerető a könyv, hogy egyszerűen nem tudtam ellenállni neki.

Így a végén már csak az a kérdés maradt a bennem még időnként meg-megszólaló kisördög számára, hogy mindez több-e érzelgős giccsnél. Hiszen a könyv folyton az emberi létezés határain jár: az időjárás szélsőségeitől a hatalmas térbeli távolságokig, a legkülönösebb testi és lelki betegségektől és deformitásoktól a szegénység és gazdagság végleteiig. Úgy hiszem különben, hogy a kisördögnek nincs igaza vagy ha igaza van, akkor nincs bajom a giccsel. A Boldog észak elképesztően finom megfigyelések sokaságát teszi a bemutatott emberekkel és világokkal kapcsolatban, összetetten ábrázol döntési helyzeteket, időről időre előítéleteim felülvizsgálatára késztetett, rendszeresen megnevettetett, nagyon gyakran megmosolyogtatott, mindvégig szórakoztatott és fenntartottam az érdeklődésemet, nem egyszer elgondolkodtatott, de egy-két alkalmat leszámítva sosem próbált meg megríkatni. Azt hiszem, ez a különbség számomra a giccs és az érzelmes és humoros, életszerető elbeszélés között.

És még valami: amíg a könyvet olvastam, azt hittem, meg fogom unni valamikor, de nem így lett. A kezdeti idegenkedés elmúltával valósággal beszippantott Aimé Billion története, s csak a könyv utolsó harmadához érve tettem fel magamnak először a kérdést, hogy jó-jó, de miről fog szólni vajon a maradék? Meg kell mondanom, anélkül, hogy spoilereznék, hogy végül a harmadik rész sem okozott csalódást. És azt hiszem, ez az egyik legmeglepőbb erőssége a könyvnek: hogy az áradóan gazdag elbeszélés, a részletek színes tobzódása ellenére a Boldog észak egy kiegyensúlyozott, egyszerű és mégis teherbíró szerkezetű, mondhatni klasszikus nagyregény. Nem poénra van kihegyezve, bár az utolsó jelenet elég erős, hogy emlékezetes záróképe legyen egy nagyívű történetnek, kellő öniróniával ábrázolva a regény központi témáját, az útkeresést és az idegenség leküzdhetetlenségét, ugyanakkor mire ide elérünk, már magunktól is eljutottunk a "megfejtéshez", így az Alkotmány Napi felvonulás színes jelenete után csak elmosolyodunk, hogy "na igen, erről van szó."