Vettünk egy kupont a Kajahuba, mert már hónapok óta nézegetjük a helyet, hogy be kellene menni. A kuponunk két pizzára szólt egy áráért. Fourey egy Della Carne pizzát választott, ami húsos volt, én meg egy sonkás-rukkolásat. A pizzák finomak voltak, mi is és mások is emberes adagot kaptak, de nem is ez a lényeg.

A hely lenyűgöző volt. Az asztalok között nagy hely van, elférsz, nem hallod más beszélgetését és nem teszed rá a széked más kabátjára sem. Vannak magas és alacsony asztalok is. Kisebb és nagyobb társaságok is leülhetnek. Az asztallapok egy része üveglap, ami alatt egy - nem érintő - képernyő rejtőzik. Az asztal alatti touchpadon tudod megrendelni a kaját és az italt is, és a fizetést is itt tudod kezdeményezni. Továbbá, lehet gyerekkönyvet is olvasni rajta és meséket is nézni, míg vár az ember meg a gyereke.

Ami furcsa, hogy rengeteg nemzet kajáit megfőzik a szemed láttára: ázsiai, mexikói és olasz ételeik is vannak szép számmal. Az én ízlésemnek kicsit túl sokfajta étel van. Hozzáteszem, mi nem próbáltuk a fő attrakciót (a főzz ott együtt a barátaiddalt), egészen egyszerűen azért, mert se itthon, se máshol nem szeretünk főzni, de biztosan úgy még ad egyfajta pluszt a hely.:)

A kaja jó volt, a kóla hideg volt, a pincérek kedvesek voltak. Érdekes volt látni azt is, ahogyan elkészül az étel.

Minden bizonnyal (m)enni fogunk újra.

Kisbabafaktor 8/10: Van pelenkázó a vécében egy külön részben, külön vécével az anyukáknak. De: csak a nőiben van ilyen, a férfiban nincs, és a gyereket nem tudod övvel lekötni, hogy tudd is használni pelenkázás után a vécét.:) Az etetőszékek kellemes megjelenésű és kényelmesnek látszó műbőr alkalmatosságok. A rendelés várakozási ideje alatti képernyős mesenézés és könyvolvasás kiváló ötlet.

A képen levő pasi szakasztott Wintermantel, a hideg is kiráz...:)

Szegeden jártunkban (a várost Potpolett alaposan ismeri, mert sokszor látogatta meg ottani ismerőseit, én viszont életemben először jutottam el oda) ellátogattunk a Móra Ferenc Múzeumba is és igazán jól tettük!

Az épület igazán impozáns és az elhelyezkedése is igen szerencsés, úgyhogy le voltam nyűgözve, még mielőtt bementünk volna. Ráadásul volt akadálymentes bejutási lehetőség, amit külön értékeltem, tekintve, hogy babakocsival és egy 11 hónapos gyerekkel mentünk be. Odabent, sajnos, kellemetlen meglepetésként ért, hogy hosszú lépcsősor vezetett az emeleti kiállításokhoz, de a lift külön engedéllyel azért használható volt és ezt igénybe is vettük. Az is remek volt, hogy sok kisgyerekes volt, nem csak mi (bár mi voltunk szerintem a legkisebb gyerekkel) és volt "napközi" program is, így az egésznek igazán családias volt a hangulata.

Az egész múzeum amolyan patchworknek mondható: kisebb-nagyobb, ízlésesen berendezett és informatív kiállítások változatos egyvelege.

A fő hely persze mindenképpen az időszaki Pompei-kiállítást illeti meg, amelyik igazán profin volt összeállítva és a város történetét, építészetét, a helyiek életmódját éppúgy bemutatta, mint a korabeli falfestészet, iparművészet, kisplasztikák és kultúrtörténet számos elemét. Sűrű, erős kiállítás volt, ahol megismerkedhettük a 62-es nagy földrengéssel is ugyanúgy, ahogy Pompei végső pusztulásával és a régészeti utóéletével. A halottak emlékét megelevenítő gipszöntvények, a városban a katasztrófa során hiába menekülő, lépcsőkön, istállókban, pincékben, összebújva vagy magányosan összeroskadó emberek és állatok szívszorító képei mindenkit meg kell, hogy rendítsenek, aki látja őket és nincs kőből a szíve.

De a múzeum számos további izgalmat tartogat annak, aki végigjárja az egyes termeket. Van például egy gazdag aranytárgy kiállítás, izgalmas pénztörténeti és ékszertörténeti adalékokkal. Van továbbá hajdani igazgatók emlékét megörökítendően egy Tömörkény-szoba (ezt a nagy írót egyetemista koromban sajnos képtelen voltam megszeretni, Peteleivel együtt) és egy Móra-szoba (őt annál jobban szeretem mind a mai napig, s az Aranykoporsót máig nagyszerű, emberséges és megrendítő könyvnek tartom). Van egy érdekes kis kiállítás, ahol Moholy-Nagy László mellett főleg Gergely Sándor művei láthatók, a szegedi avantgárd képviselőiként. (Egy barátunk vicces módon a blogján maga is nemrég Moholy-Nagy képet fényképezett , csak nem 1919-ből, mint amit itt láttunk, hanem 1923-ből. Elképesztő a különbség, ugye?! Volt ezenkívül egy kiállítás, ahol hintalovakat láthattunk, kisfiunk nagy bánatára, aki szívesen felült volt egyikre-másikra. Aztán betévedtünk egy szegedi néprajzi kiállításra is, papucsokkal, subával, mezőgazdasági szerszámokkal. (Ezt, férfiasan bevallom, nagyon untam, de nem tagadhatom, hogy a maga nemében ez is korrekt volt.) De ha valaki azt hinné, hogy itt vége a felsorolásnak, az téved! Volt ugyanis egy nagyon izgalmas természettudományi kiállítás, ahol több kontinens élővilágát éppúgy megismerhettük, mint a kristályok világát. Ebben a kiállításban praktikusan nagyon zavaró volt, hogy lépcsőn kellett egy részére felmenni, de egy kicsit is nagyobb gyerekkel még ezt is élveztük volna. Potpolettet zavarták a kitömött állatok is, de én inkább azt éreztem, hogy a fészkes fenébe képes valaki ennyire jól összesűríteni ennyi tudást egyetlen aprócska kiállításba. Le voltam nyűgözve! És akkor még nem említettem a falakon diszkréten felfüggesztett, nem mindig könnyen áttekinthető, ám mégiscsak imponáló magyar festészeti anyagot Bernáth Aurélostul, Mednyánszkystul, Munkácsystul. Mit is mondhatnék? Az a bő másfél óra, amit bent töltöttünk, felért egy sokkal nagyobb múzeumban legyalogolt egy nappal.

Aki teheti, menjen csak Szegedre és ne csak ezt a Múzeumot nézze meg, de menjen el a Kass Galériába is, meg a Fekete házba, mi ugyanis ezeket kihagytuk és szerintem rosszul tettük.