Magunk is meglepődtünk Potpolettel, milyen rég nem voltunk semmilyen kiállításon. S mivel a Kieselbach Galériát amúgyis szeretjük, s mert láttuk, hogy volt némi hájp az új kiállításuk, a Festők, múzsák, szerelmek körül, logikus volt, hogy éppen ide sétáljunk el és épp ezt nézzük meg tegnap.

A bemutatott anyagban nem csalódtunk, a helyben sem. Senkit sem zavart a babakocsink, kedvünkre fotózhattunk is (ezt meg ezt), az emberek kedvesek voltak. Nagyjából minden falra, vagy legalább szobára jutott egy (de inkább több) nagy poszter, amely valamely festő múzsájának történetét írta le (akiket a részletek érdekelnek, gondolom, a könyvben többet olvashatnak). Ezek meglepően kevéssé voltak inspirálóak ahhoz képest, hogy mekkora élményt jelentettek Ferenczy Károly, Rippl-Rónai, Derkovits, Vaszary János, Berény Róbert és mások képei. (Volt egy Vajda Júlia kép, ami az abszolút kedvencem volt: Kettős portré, 1942). Bevallom, nem ez az első alkalom, hogy rácsodálkozom Vaszary műveire, akinek lilaruhás nős képét nem véletlenül "ignoráltam" (a kifejezés megfejtéséért klikk a fenti két linkre!) olyan lelkesen.

Volt egy terem, amiért ugyanakkor mindenképpen vissza fogok még menni a kiállítás vége előtt. Volt egy szoba Ámos Imréről, ahova nem fértem be, mert mindenki ott tolongott. Szomorú zene szűrődött ki, be is tudtam lesni a terembe, de körülnézni már nem tudtam. Az egész jelenséget belepte a titokzatosság és az izgalom köde. Mióta kijöttem erről az önmagában is remek kiállításról, állandóan eszembe jut az utolsó terem. Vissza fogok menni. Vissza én!

Mikor az USA-ban voltam egyszer egy hónapot, naponta ettem a Dunkin Donutsban. Akkoriban nagyon ízlett a sokféle töltött fánk, de éreztem, hogy csak 2-3 db csúszik le egy nap. Ami - ismerjük el - rendes étkezésnek kevés, nasinak meg sok. Aztán 2 évvel később ettem a bécsi Dunkinban egy fánkot. Már egy is soknak bizonyult.

Minden, amit felhoztak Timi Mr. Funk nevű - és számos bedőlt hitel finanszírozása és emberek otthonainak megmentése helyett épült - fánkozója ellen, az igaz minden egyes fánkra. A magyar fánkra is. Tocsog az olajban, émelyítően édes és a tésztája sem olyan állagú, mint amit elvárnánk egy rendes édességtől.

Van, aki szereti a fánkot, van, aki nem. Én nem. Nem beszélve erről a fancynek eladott, sznob hangulatról, ami a fánkozókhoz társul ma Magyarországon (vagyis Budapesten). Egyébként Magyarországon a lakosság fele a létminimum alatt él, csak mondom. A Donut Librarynál az ember rosszul van a fancy, de egy kaptafára men berendezéstől, a "könyvektől", amik a polcon vannak és az ott levő sznob, tökéletes hajú tömegtől is. Az árak még nem is annyira zavarnak, mint az egész légkör. Pedig előbbi is felháborító. Ugyanazt tapasztaltuk a Fánki Dunutsban is. Néhány kép ezekről a helyekről.

Az újlipóti Donut Library:

Fánki Donuts a Nagymezőn:

Mr. Funk az Arany Jánoson Lipótban (Büszkeség, mert ezt finanszíroztad Te is mindannyiunk Timijének):

Miért nem úgy néznek ezek ki, mint az egyik chicagoi Dunkin Donuts? Tudjátok, mintha normális és megszokott dolog lehetne fánkot enni, nem pedig Timi barátai és üzletfeleinek privilégiuma...