Nem hiszem, hogy lettem volna érdekesebb múzeumban életemben, mint a manchesteri People's Museum. Pedig voltam már a Louvre-ban is, szóval nem úgy értem, hogy ez az első érdekes múzeum, ahol valaha voltam. S hogy miért volt olyan érdekes? Mert nem voltam még soha olyan helyen, ahol ilyen szenvedélyesen, drámai erővel és ügyesen megrendezett kiállításon próbáltak volna meggyőzni engem valamiről. A People's Museum ugyanis egy leplezetlenül balos múzeum, hogy ne mondjam: angliai munkásmozgalmi múzeum. 

Itt már a bejáratnál belebotlottunk egy roppant aktuális, a Jeremy Corbyn elleni belső lázadást történeti perspektívába helyező rögtönzött kiállításba, amely a 30-as évekig vezeti vissza a Labour belharcainak történetét. Utána pedig felmentünk az 1. és a 2. emeletre, ahol megismerkedtem Anglia alternatív (mármint nem kontrafaktuális, hanem a történelemkönyvből ismerttől eltérő) történetére. Itt a modernitás beköszönte, az ipari forradalom egy velejéig korrupt, arisztokratikus rezsim uralma idejére esett, amely ellen a 18. századtól állandóan lázadnak a tömegek Wilkes korától a peterloo-i mészárlásig is tovább. Itt derül ki az is, hogy a szabad sajtó Angliájában azért a sajtó annyira mégsem volt szabad, hogy ne kelljen a nem lebélyegzett és nem adóztatott kormányellenes sajtótermékeket koporsókban csempészni. Utána láttunk anyagokat titkos társaságokról, reformmozgalmakról, nőjogi mozgalmakról, megszerveződő munkásmozgalomról, tüntetésekről, a liberálisok és konzervatívok harcáról a munkásság magukhoz édesgetéséről, a Labour megjelenéséről, a kommunistákról, és így tovább. 

A kiállításnak különösen két része fogott meg. Az egyik, hogy milyen erős hangsúlyt kapott a politikai küzdelmek kiélezett jellege. A rengeteg szórólap, plakát, zászló, jelvény, gúnyvers, karikatúra nem csak a baloldalt mutatta be, de ellenfeleik propagandáját is. Ennek köszönhetően nem egyszerűen unalmas "szentek életét" kapunk, hanem a rengeteg anyagnak köszönhetően nyakig merülünk a korabeli pártküzdelmekbe, szinte kitapintható a feszültség a szándékoltan zegzugos termekben Nagyon ügyes, okos megoldás! A másik pedig, hogy a 20. századhoz, de főleg a 20. század második feléhez érve a kiállítás társadalomkritikából átvált apológiába: főhelyet kapnak a szociálpolitikai reformok, a jóléti állam kiépülése, az LGBTQ jogok, a bevándorlás kérdései és persze itt már a Labour is állandó szereplő. Nem csak a brit jóléti államért és a modern baloldalért, de a pártért is izgulunk. Az ember itt óhatatlanul is rádöbben a mai baloldal paradoxonjára: az alapvetően emancipatorikus, társadalomkritikai, szolidarításalapú törekvések a 21. századra sok tekintetben mainstreammé és konzervatívvá váltak. Van valami ironikus egy kiállításban, ahol Wilkes, a peterlooi áldozatok és Tony Blair egy oldalra kerülnek.

És most következzenek a képek:     

Manchesteri kirándulásunk egyik állomásaként meglátogattunk a Museum of Science and Industryt. Magunktól is érdekelt volna a dolog, de egy nagyon régi barátunk a technika- és tudománytörténet kiváló szakértője, aki ma, ha nem lenne annyira peches ez az ország, hogy senkit sem arra a posztra tesznek, amire való, így például a BKK élén legalábbis roppant lelkes és 21. századi Vitézy Dávidot nem buktatják meg kicsinyes politikai bosszúból és nem kapja meg kárpótlásul az akkor még sokféle lehetőséget magában hordozó Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumot, hogy abból egy retrográd közlekedési múzeumot faragjon, akkor ma akár egy magyar science musem főigazgatója is lehetne. Én pedig látni akartam, hogy milyen nyugaton egy olyasféle múzeum, amilyen múzeumról álmodozik régóta a barátunk.

Meg kell mondanom, vannak dolgok, amikhez nehéz hozzászokni. Ahhoz például, hogy a múzeum kiállítótere nem falra kirakott tudományos publikációkból, hanem elsősorban jól kiválasztott, okosan elrendezett tárgyakból, s nem kis részben interaktív tanulási és szórakozási lehetőségekből áll. Vagy ahhoz, hogy a régi ipari épületek milyen intelligensen és ízlésesen berendezhetők. Vagy, hogy az akadálymentesség a minimum, ami elvárható. Vagy, hogy a tudomány és az ipar múzeuma nem csak a nemzeti büszkeségekről, de a mindennapokról és bizony a rengeteg áldozatról is szól.

A Múzeum egy hajdani vasúti logisztikai állomáson és raktárban van berendezve, ahol emberi ésszel szinte felfoghatatlan mennyiségű áru haladt át a 19. századtól. Az első (a fentieknek megfelelően hatalmas) kiállítótér volt amúgy a legkevésbé érdekes. Itt a Manchesterhez kötődő tudományos és technikai felfedezések voltak elrendezve, s bár nem volt kevés az információ, valahogy ekkor még akklimatizálódóban voltunk és messze nem tudtunk annyit törődni a látottakkal, mint amennyit megérdemelt volna a hely.

Átmenve egy másik nagy térbe viszont a birodalom egyik meghatározó árujával, a gyapottal, annak a szállításával és feldolgozásával ismerkedtünk meg mi és egy csoport, akiknek egy múzeumpedagógus magyarázta el, mi is történt a gépeken a gyapottal. (Nem tudtam nem arra gondolni, hogy anyai ági családom nőtagjai hasonló gépeken dolgoztak emberfeletti erővel valahol a Váci út környékén a 20. század első felében.) Ez a rész zsúfolt volt, izgalmas, zajos és megrendítő.

A harmadik, egy szinteltolással ide kapcsolódó teremben aztán valamivel frivolabb témát dolgoztak fel: a 20. század második felében a modern anyagok, a modern női divat és a hozzá kapcsolód termékek megjelenését, például a nejlont vagy a Persil mosóport.

A működő gőzgépeket és a vasutat bemutató kiállítótér egy másik épületben volt. Itt folyton zakatoltak a gépek, itt-ott jött a gőz, be lehetett ülni régi kocsikba és mindez gyerekkori emlékeimet idézte a Közlekedési Múzeumról.

A legérdekesebb két kiállítás egy harmadik épületben volt: az egyik a távközlés és szórakozás fejlődését mutatta be az ókortól (gyors ugrással) a 20. századi Angliáig. Mennyi érdekes, izgalmas dizájnú tárgyat láttunk ott: távírókat, telefonokat, tévéket, számítógépeket, magnókat, videókat és száz és száz egyéb kütyüt! Sajnos a kiállítást nem tudhattuk eléggé értékelni, hiszen hiányzik belőlünk az elmúlt évszázad angol kultúrája, így a tárgyak nagy része nem volt olyan ismerős, mint lehetett volna, ha az apai nagyanyám tényleg kimegy Angliába a 30-as években, ahogy arra a családi legenda szerint lehetősége lett volna a londoni követségre induló Rubido-Zichy Iván cselédjeként. De így is lehengerlően érdekes volt az összeállítás és az ember szinte gyereknek érezte magát a rengeteg gyönyörű, érdekes eszköz, színes gomb és kijelző között! Ipari formatervezés rulez! A másik kiállítás viszont tudományos témájú volt és arról szólt, hogy miként manipulálják az élelmiszerek az agyunkat a színekkel, formákkal, ízekkel, illatokkal és hogy amit kívánunk és amire szükségünk van, milyen messze áll valójában egymástól. Mindhárman tátott szájjal néztük ezt a kiállítást is.

Van tanulság? Van. Száz múzeumot, ezeret! És szurkolok barátunknak, hogy itthon is minél inkább ez a fajta múzeum legyen a trend.