Be kell vallanom, ez egy igazságtalan kritika lesz, mert egy óra után ott hagytuk az előadást. És azért annyira nem volt rossz, sőt, még csak nem is amiatt távoztunk. Hogy miért, az egy másik mese. 

Az Örkény Színházban eddig nem voltam túl sokszor, de azon kevés színházak egyike, ahol gyerekkoromból is ismerős színészek játszanak és ahol érdekes előadást is láttunk tavaly: a Képzelt beteget, amely ugyanúgy Gálffi László köré volt felépítve, mint A vihar. Akkor, az az előadás kifejezetten tetszett, a tavalyi látogatásunk az Örkényben a legjobb színházi élményeink közé tartozik.

Ez sajnos A viharról nem mondható el. Kitérő, bár talán nem érdektelen kérdés, hogy az erkélyen nem fér el a lábam, s ha sokan vannak az előadáson, mint most is, akkor az előttem ülő feje gyakorlatilag a combjaim belső oldalát súrolja. Kár, sokat rontott az élményen most. Tavaly, emlékeim szerint kevesebben voltak. 

Az előadás nem indult rosszul, a nyitójelenet igazán dinamikusnak tűnt, Prospero és Miranda dialógusa is érdekesnek indult, bár Prospero, illetve kicsit később Ariel is elég kiábrándítóan viselkedtek, azt a benyomást keltették, hogy nagy nehézségük van a szövegük felidézésével. Az első igazán lehangoló élmény mégsem ez volt, hanem Caliban feltűnése, amivel kezdetét vette a hangos és harsány ripacskodás, ami ezután egészen távozásunkig folytatódott.

S bár tényleg nem emiatt jöttünk ki, mégis kicsit kellemetlen érzésekkel távoztunk. Nem tudom, milyen irányban fejlődött tovább az előadás, de amit láttunk, sok jót nem ígért. Rohangálásra, kiabálásra, szélesen túljátszott gesztusokra gyanakszom. A többiek miatt remélem, nem lett igazunk.

Ha minden jól alakul, egy darabig nem fogunk visszamenni az Örkénybe, s ezért sajnálom, hogy egy ilyen élménnyel "gazdagabban" búcsúztunk el tőle. Nem fogunk visszavágyni egy darabig. Kár. Igazán kár.