KultúrDuó

KultúrDuó

Marsutazás a MOM-ban (spoilerveszély)

2015. október 02. - FOUREY

Megnéztük Ridley Scott The Martian című filmjét. Szép fim volt, látványos, érdekes, időnként vicces, sokszor drámai és nem egyszer megindító. Ezt előre kell bocsátanom, mert a továbbiakban néhány kritikus megjegyzést fogok tenni, ahelyett, hogy dicsérném a művet. Hogy miért? Mert valami mégis hiányzott ahhoz, hogy igazán nagy moziélményünk legyen és hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ennek ezek a problémák voltak a fő okai.

Nem, semmiképpen sem szeretnék arról okoskodni, hogy tudományos értelemben mi volt hihető a történetben és mi nem. Társadalomtudományi PhD-vel arcátlanságszámba menne és különben sem hiszem, hogy ezen múlna a dolog. Ami időnként nekem hiányzott, az nem a tudományos pontosság, hanem a dramaturgia ereje.

Az egyik problémám az volt a filmmel, hogy Matt Damon mellett a film majdnem összes többi szereplője felesleges és teljességgel érdektelen volt. Olyan ismert színészek, mint Jeff Daniels, Kristen Wiig, Sean Bean, Kate Mara, Michael Pena, Chiwetel Ejiofor, Jessica Chastain szerepelnek ebben az egyáltalán nem rövid filmben anélkül, hogy egy pillanatig is érdekesek lennének akár magukban, akár egymás közötti viszonyaik szempontjából. Többségük csak álldogál, vár, hogy egy-egy párbeszédben végre alkalmuk legyen röviden bemutatkozni. És még azok járnak jobban, akiknek van valamilyen egydimenziós szerepük, értelmezhető dramaturgiai funkciójuk, mint például Sean Beannek, aki egy fontos pillanatban hoz egy komoly döntést és az erkölcsileg helyeset választja a szabályok helyett. De vannak, akik lényegesen rosszabb szerepeket kaptak nála, mint például Kristen Wiig, akik helyett akár próbababákat is be lehetett volna vinni a forgatásokra vagy egyszerűen csak törölni őket a forgatókönyvből, senkinek fel sem tűnt volna a különbség.

A másik problémám a történettel volt. Bármilyen hosszú is a film, van benne egy zavarbaejtő aránytalanság, ami az én szememben jelentősen csökkentette annak hitelességét és átélhetőségét. Ez pedig az, hogy a krumplifarmmal történtek után Matt Damon túlélésének nehézségei már épp csak jelzésszerűen lesznek ábrázolva és a történet belső idejének több mint a fele mintegy varázsütésre eltelik és el is jutunk a visszatéréshez. Meg lehet ezt indokolni, mert a film második fele nem a túlélésről, hanem a visszahozásról szól, s ez a fókuszváltás teremthetne egyensúlyt a történetben, de nekem a fent már mondott okból ez nem jött be eléggé: a földi helyszín és a Hermes legénységének figurái együtt sem voltak elég érdekesek, hogy pótolják a marsi Robinson történetét. Számomra egy kicsit ilyen lett a film:   

 


Harmadszor, sem a 3D, sem a Hermesen a súlytalanság állapotában játszódó jelenetek, sem a marsi tájakat mutató nagytotálok nem voltak elég inspirálóak ahhoz, hogy lenyűgözzék az embert (őszintén szólva, minden képkocka túl ismerős volt), s így nem tudták kellően megtámogatni a film központi üzenetét a végletes magára hagyatottsággal megküzdő ember hősiességéről. Matt Damon hősiessége kis terekben, öniróniával társulva nagyon is érvényesült, viszont a személyes terének embersége és a végtelen űr, a magányos bolygó embertelensége közötti kontraszt nem működött eléggé és ez azért nem lényegtelen probléma egy ilyen filmnél.  

Végül pedig, minket meglehetősen zavart a film világának optimizmusa. Mint ahogy azt sajnos volt alkalmunk kicsiben személyesen is megtapasztalni mostanában és persze milliók tapasztalhatják meg a miénknél sokkal súlyosabb formákban, a világ egyáltalán nem úgy működik, hogy ha van elég akaraterőnk és kitartásunk, akkor minden nehézség legyőzhető; hogy valójában még a legnagyobb nehézségek és balszerencsés fordulatok sem végzetesek, csupán kihívások elé állítanak minket és próbára teszik akaraterőnket; hogy a játékszabályok betartása általában segít megoldani a problémáinkat, de ha nincs így, akkor egy kis kreativitás és az erkölcsileg helyes döntések majd pótolják, amit a szabályok alkotói nem láthattak előre, s ha ez sem elég, akkor majd jön egy kis szerencse, van a jóakaratú idegenek, akik majd önzetlen sietnek a segítségünkre. Rengeteg példa van a filmben arra, ahol a dramaturgiát az igazságos világnak ezek a rém egyszerű, átlátható és tenyérbemászóan optimista ökölszabályai viszik előre. Persze, ha valakit nem zavar ez a valóságos tapasztalatainkkal egyáltalán nem mindig összeegyeztethető világkép, akkor bizonyára nem fog fennakadni a filmet átható bizakodáson és minden nehézséget legyőző életigenlésen. De annak, aki találkozott már megoldhatatlan problémákkal és helyrehozhatatlan veszteségekkel, annak számára a marsi színtér egyébként heroikus kihívásai is csak mellékes apróságoknak tűnhetnek időnként.

Hát ezért.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturduo.blog.hu/api/trackback/id/tr657882584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vodkanari 2015.10.02. 19:58:01

Nem láttam a filmet, így nem tudok érdemben nyilatkozni róla, de én ezt az ún. optimista világképet megvédeném. Nem azért, mert mintha tényleg sok köze volna a valósághoz, hanem mert ez voltaképpen az amerikai mozi (és az "amerikai mítosz") egyik alapeleme. Ebben az idillikus, a bátor, hős pionírok emlékét megidéző mitologikus történetben az alap-hős a "self-made man", aki lentről indul, de saját szerencséjének kovácsaként sikeresen feljut a csúcsra (sokszor persze a szerencse is segíti, hiszen az istenek is az arra érdemesekkel kegyesek), leküzdi az útjába kerülő akadályokat és "megcsinálja magát". Ez persze a legtöbb esetben a társadalmi elismertséget, a gazdagságot és a sikeres házasságot, családalapítást jelenti. A "self-made man" legfőbb eszköze a kreativitás, a kitartás, az ügyesség és az akaraterő. Mint te is írod: ezekkel minden probléma elhárítható, minden akadályon felül lehet kerekedni. Lehet - sőt biztos -, hogy a valóságban ez nem így van, de Hollywood valóságában ez már több mint egy évszázada alapszabály.

Frank Capra tisztalelkű hőseitől a '80-as évek Marty McFly-áig, aki saját és a szülei sorsát is a lehető legpozitívabb irányba korrigálja sikeresen és a '90-es évek Forrest Gump-jáig, akiből milliárdos lesz, de még így is megőrzi naiv ártatlanságát, mindenütt ez az alapséma, ez az "amerikai sikertörténet" jelenik meg a vásznakon. Persze, ennek megjelent számtalanszor a kifigurázása, negatív kritikája is (elég csak például az Aranypolgárra gondolnunk), de ez egy másik történet. Szóval, a szerző (illetve a film alkotói) nem csináltak mást, mint szándékosan és ügyesen meglovagolták a klasszikus sémát, így garantáltan bevonzzák az efféle sikertörténetekre éhes amerikai közönséget a mozikba. Az, hogy mennyire van valós alapja az efféle sikersztoriknak, persze bőven lehet vita tárgya.

Alec Cawthorne 2015.10.02. 20:33:32

Engem ez a sci-fi monodráma dömping kifejezetten nyugtalanít. Nincs új a nap alatt. Mindenesetre lehet, hogy majd teszek egy próbát ezzel a filmmel, de az nem holnap lesz. blog tulajdonosának sok sikert kívánok ehhez a kezdeményezéshez! :)
süti beállítások módosítása