Az Erkelben tegnap adták az Őrült tánc c. előadást, amely 4 részből állt. Ami jó volt benne, hogy fél óránként szünet volt, így mindig tudtam pisilni, mikor kellett.:) A másik jó dolog az volt, hogy a részek tényleg részek voltak, a szünetek nemcsak elvágtak egy-egy táncot, hanem hagyták, hogy elfeledd az előző tánc hangulatát, és nyitott légy egy új élményre. Volt is belőle bőven!

Az első tánc a Trójai játékok címet viselte, amelyben kisgatyás, sovány, mégis izmos férfiak ugráltak zenére. Furcsa élmény volt, egyrészt mert halálom a meztelenség, másrészt meg, mert gyakorlatilag akrobatikus teljesítmény volt, és nem tánc. Sosem nevettem azokon a képeslapokon, ahol meztelen férfiak kívántak boldog Karácsonyt, vagy boldog születésnapot nekem. Sőt, soha nem is értettem, kik ezek az emberek és miért nincsen rajtuk ruha. Ha most a prűd szó jutott eszetekben, nem tévedtek nagyot.:)) Na, mindegy, kb. 20 percen keresztül néztünk Oroszlánkirályos mintás kisgatyás kisfiúkat tulajdonképpen antilopugrásban szökellni. A 10 éves unokahúgom pszichoszexuális fejlődésének ez olyan mérföldköve lesz, amire még sokáig örömmel fog visszagondolni.

Na, jó, inkább így:

A második rész Petite Mort azaz Orgazmus címmel került a színpadra, és már sokkal de sokkal emberibb és táncszerűbb volt. Mozart zenéjére táncoló, sőt helyenként balettozó, parókás fiatal fiúk és lányok. Jó volt nézni, ahogyan mozognak. Végig azon járt az eszem, hogy amíg nem nőtt mellem, mennyire szerettem balettozni. Mennyire jó volt hercegnőnek képzelni magam, siklani az antilopugrásban, és hangos zenére énekelni a jazz és ritmikus balett előadás közben a közönség szeme láttára. Oké, utóbbi saját ötlet volt és nem is bizonyult túl sikeresnek. :D Azt is bevallom, hogy elpityeredtem az előadás alatt, annyira lassú volt a tánc, szomorú a zeneés mégis menő volt a performansz.

A Hat tánc c. harmadik rész már boldog és vicces volt, szerettem. A fiúk báli ruhát ábrázoló táblákkal táncoltak, a lányoknak bolondos göndör haja volt, és húzták a fiúk agyát végig. Persze, ritmikus balettmozdulatokkal. A negyedik rész a Walking Mad címet viselte. Nem igazán tetszett, pedig én aztán igazán szeretem a szóvicceket.:) Fourey szerint ez egy bulit próbált megjeleníteni, ami egy szakítással végződik. Én szeretek beleképzelni festményekbe és versekbe impressziókat, de ebben a darabban csak ugráló fiúkat és lányokat láttam, egy kerítés mellett. Olyanból pedig már láttunk eleget:

Végül, amiről nem tehetett az előadás, az az, amit én magam a balettről tudok és gondolok. Evészavaros, kislány kinézetű nők, akik a versenyhelyzet miatt állandó stresszben élnek és akiket folyton tudnak miért kritizálni. Tulajdonképpen felnőtt nők egy kislány testében, és egy kislány önbizalmával. Aztán, ott vannak a suliban csúfolt testalkatú, ma már furcsa izomzatú férfiak, akiket szintén kisfiúi testben szeretnek megtartani a koreográfusok. A homoerotikus jelenetektől, és az állandó túlzott szexualitást sugárzó boy to girl táncoktól most tekintsünk is el.

A gyerekkori balett és műugrás/úszás traumái mindig előjönnek, ha balettet nézek. Sajnos annyira önkínzó vagyok, hogy mégis járok balettelőadást nézni. Szeretem a zenét és a táncot is. Pedig, betegesnek láttam már gyerekként is azt, ahogyan viszonyulni kellett volna (és a profik ma viszonyulnak is) a testükhöz. A testünk a balett szerint egy jelkép, a testünk egy eszköz. A testünket lehet éheztetni, lehet agyonsportolni, lehet hülye helyeken formálni. Az sem baj, ha nem jön meg többé a menstruációnk. A testünkhöz hozzáérhet a koreográfus bárhol, hozzáérhet a táncpartnerünk bárhol, hiszen ez maga a művészet. A testünket bárki láthatja egy-egy előadás alatt, akár minden fedés nélkül. A testünk mindenkié, csak a miénk nem. És, látom a táncosokon, hogy nekik ez már teljesen természetes. Bár, engem sosem zaklattak az edzőim, sem a koreográfus (sosem voltam kislányos kislány, és különösen szép sem), én mégsem tenném ki ennek a világnak sosem a gyerekem.

De a balett továbbra is szép, ha az ember nem gondolkodik mások baján!