Hogy elüssük az időt, amíg kiderül eddigi életünk talán legfontosabb híre, az elmúlt héten két filmet is megnéztünk a MOM-ban, mindkettőt eredeti nyelven. Az egyik A kezdő volt Anne Hathaway és Robert de Niro főszereplésével, a másik a Hotel Transylvania 2.
Én, bevallom, nagyon szeretem a romantikus vígjátékokat, minden sablonosságuk ellenére is vagy talán éppen azért. Amellett, hogy szórakoztatnak, meg is becsülöm őket. A rendkívül kötött karakterek és konfliktusok az ókor óta nagyon hasonlóan működnek minden komédiában és azóta is többnyire működnek. Nem kell beléjük sok eredeti ötlet, még csak sok jó poén sem, csak egy pörgős dramaturgia, amihez éppen elég kész, újrafelhasználható minta áll rendelkezésre. Shakespeare-től, Jane Austentől, másoktól. Eszemben sem volt semmi eredetiséget várni A kezdőtől, csak, hogy ne unatkozzak alatta.
A rajzfilmeket is nagyon szeretem, s az elmúlt tíz évben régi vonzalmam még el is mélyült, mert elég alkalmam volt családom kiskorú tagjait el-elkísérni moziba és felfedezni az ilyen filmek eddig nem ismert mélységeit: azt, hogy egyaránt szórakoztatja a kicsiket és a nagyokat, de nem mindig ugyanazokkal a dolgokkal és nem is ugyanúgy. A Hotel Transylvaniát különösen kedveltem, akárcsak Paranormant vagy az Inside outot. Ezért azt vártam, hogy jól fogok szórakozni ismét. Nem voltak nagy elvárásaim, csak annyi, hogy teljen kellemesen a délután.
Ehhez képest mindkét film elviselhetően rossznak bizonyult. Mindkettő közepe táján rácsodálkoztunk, hogy még milyen sok van hátra (érdekes módon Ridley Scott marsi filmje sokkal jobban lekötött). Mindkettőt unott arckifejezéssel ültük végig és mindkettő után azzal vigasztaltuk magunkat, hogy legalább kimozdultunk otthonról és láttunk már ezeknél sokkal rosszabb filmeket is.
A kezdő hibáit hosszasan lehetne sorolni a pofátlan Apple termékelhelyezésektől a túl kevés poénon és a logikátlan, inkonzisztens karaktereken át a lapos befejezésig, de felesleges lenne, mert ezek bármelyike megbocsátható lett volna, ha az egész jobb valamivel. Így sem dühítettek fel túlságosan, egyszerűen csak észrevettük őket, mert mással nem nagyon kötött le a film. És nem is hagyott túl sok nyomot bennünk azon túl, hogy érdekes volt az alaphelyzet és ha csak egy kicsit jobban elgondolkodnak azon, hogy egy öreg férfi, mi mást tudhatna azon kívül, hogy 1) jó barátnője a főhősnőnek, 2) igazi férfias férfi, s hogy ha már ez a két tulajdonsága van, akkor ezek hogy férnek el egymás mellett, akkor talán még több poént is bele tudtak volna rakni a történetbe, mert Robert de Niro igazán furcsa karaktert kapott, amin nagyon sokat lehetett volna nevetni. Vagy: nagyon izgalmas konfliktusokra adott volna alkalmat. De nem. Végülis mindegy.
A Hotel Transylvania 2-vel ugyanez volt a baj. Nem volt rossz és nem is volt jó. Ami vicces lehetett volna benne, azt az első részben már elsütötték (és emlékeim szerint szellemesebben, bár, ki tudja, nem a megszépítő messzeség láttatja-e velem így), új poénok viszont nemigen voltak. Volt benne persze mit szeretni, hiszen ez egy bájos világ, bájos karakterekkel, csak hát kicsit olyan volt nézni, mint egy családi fotóalbumot. Az ember egy idő után ráun a lapozgatására. Némi ingerültséget viszont hagyott bennem a befejezés (SPOILER ALERT!): a történet végig a másság elfogadásának nehézségeiről szól, s a forgatókönyvben még a másság elfogadását mímelő, de a túlélő előítéleteket elfedő PC is kap fricskát, de aztán az alapkonfliktus úgy oldódik meg, hogy a főhősről kiderül: mégsem más, mint a környezete. Az anyai ágon hírhedt vámpír grófok leszármazottjának, az első pillantásra inkább emberi apjára hasonlító Denisnek tényleg csak későn nő ki az agyara, de attól még igenis vámpír. Ja, úgy könnyű.
