Általános iskolás korom óta gyanakvással figyelem a műfaji kategóriákat. Úgy emlékszem, egy nagy rakás kifejezést kellett tudni a felvételire, amik mind meglehetősen önkényeseknek tűntek és amelyeket rettentően nehéznek tűnt alkalmazni. Emlékszem, az epigramma volt különösen vörös posztó a szememben, hiszen a rövid, disztichonos, csattanóra épülő szövegtől a terjedelmi korlát nélküli sírfeliratig olyan különböző dolgokat jelenthetett. A középiskola sem sokat javított a helyzeten, hiszen az engem akkoriban lenyűgöző aprólékos, szövegközeli műelemzések alaposságához képest ezek a műfaji kategóriák csak még nevetségesebbeknek és esetlegesebbeknek tűntek a szememben. De csak az egyetem volt az, ahol végleg elvesztette a kérdés számomra minden relevanciáját. Akkoriban nagyon megszerettem a történeti poétikai megközelítéseket, ami azt jelentette, hogy minden korszak műveit az adott korszak kategóriái segítségével próbáljunk meg értelmezni. Ez persze azt jelentette, hogy Berzsenyinél fontos kérdés, hogy mit értettek Berzsenyiék episztola alatt, az viszont nem érdekes, hogy egy 20. századi irodalmár milyen műfaji kategóriát fabrikált episztola néven. Aztán persze nem lettem irodalmár sem és így aztán ma már az sem különösebben izgat, hogy Berzsenyiék miről mit gondoltak.
Nem is hoztam volna szóba ezt a kérdést, ha Dragomán György nagyszerű könyve kapcsán nem azon járt volna visszatérően az agyam olvasás közben, hogy A fehér király nem regény, hanem egy novellaciklus. Miért érdekes ez? Mert egy regénytől elvárnám, hogy lehetőség szerint legyen fokozatosan kibomló cselekménye, legyenek a cselekmény során változó, fejlődő karakterek, s lehetőség szerint legyen több párhuzamos cselekményszál. (Tudom, tudom, végülis csak visszatértem az általános iskolai definíciókhoz. Aki azt mondja, hogy ő elfogulatlan, arról végül mindig kiderül, hogy nagyon primitív elfogultságai vannak.) És hát, valljuk be, Dragomán könyve nem ilyen. A fehér király szövegei mind külön-külön is olvasható, egy témát kibontó, csattanóra épülő szövegek. Sőt, azt kell mondanom, a fejezetek zöme igazán remek novella. Van néhány dolog, ami összetartja az egyes szövegeket: létezik egy viszonylag egységes kronológia, van egy állandó főhős-elbeszélő, vannak visszatérő szereplők: mint az anya, a nagyszülők, Csákány, a torz arcú munkás, néhány állandó iskolai figura: Feri, Prodanék, Vascső és mások, vagy a nagykövet. S még azt is megkockáztatom, hogy van a történetnek egy bizonyos iránya, hiszen az apa elhurcolásától a rövid visszatéréséig és újabb elhurcolásáig tart. Ugyanakkor a legritkábban fordul elő, hogy az egyes novellák cselekménye összekapcsolódna. Néhány rövid visszautaláson kívül szinte mindig valami teljesen új dolog kezdődik. Ezért nekem egy kis nehézséget okozott A fehér király, míg csak, valahol a könyv első harmada végénél, tudomásul nem vettem, hogy ez nem regény, s utána már inkább a jelentett újabb meglepetést, hogy az utolsó 2-3 szöveg között szokatlanul szoros volt a kapcsolat a többihez képest.
De akármilyen műfaji szövegként is olvastam volna, A fehér királyról szinte csak jót tudnék mondani. Minden része nagyon szépen megformált, lecsiszolt szöveg, amelyek egyszerre hatottak kivitelezésük eleganciájával és a feldolgozott témák megdöbbentő voltával. Mert Dragomán György könyvében az volt az igazán felkavaró, hogy minden a helyén volt benne, a mondatok megformálásától a karakterek bemutatásáig, az elbeszéléstechnikai truvájokig és a szürreális és abszurd elemek diszkrét, de fokozatosan erősödő beemelésééig a szövegekbe, s minden történetről az embernek eszébe juthatott valamilyen irodalmi előkép, de mégis minden egyes novella erőteljes volt és felkavaró. Biztos benne volt ebben az is, hogy a világ, amelyet bemutatott, a brutális elnyomás világa, amelyben a lelki terror (finom zsarolás és nyilvános megalázás) mindig fizikai erőszakkal is párosul, s ezért rendkívül nyomasztó élmény volt minden egyes elbeszélt történet. De benne volt az is, hogy a könyv mégse vitte túlzásba a dolgot. Azáltal, hogy minden fejezet külön-külön szépen ki lett dolgozva, hogy jutott egy kis humor, érzelem, sőt, egy kis költészet is a mindennapi kegyetlenség és a kijózanító valóság mellé, több esélyt adott nekem, olvasónak, hogy mindent jobban átélhessek, mintha nem lett volna más a könyvben, mint a borzalmak halmozása. Eszembe is jutott, hogy számomra mennyivel átélhetőbb volt ez a könyv, mint a Nincstelenek, amely pedig a maga borzalmasságában nagyonis hasonlít A fehér királyra, ám azzal, hogy sokkal töményebben és intenzívebben mondta el a maga fájdalmait, el is távolított engem magától. Meglehet persze, hogy valaki azt gondolja, hogy ez éppen A fehér király gyengesége és a Nincstelenek ereje. De szerencsére én csak magamért és a saját véleményemért vagyok felelős, az irodalomtörténet nagy igazságaiért nem. Úgyhogy: Dragomán György, köszönöm!
Utóirat: Olvastam néhány bejegyzést a könyvről másoktól.
Ezzel például nem értek egyet egyáltalán. Ezt is kicsit túlzónak éreztem, mert azért ebben a könyvben vannak érzelmek és humor is. Fura módon, a professzionális olvasó sem talált nevetnivalót a regényben, ami azért meglepett. Ez az érdekes asszociációk miatt fogott meg. Ez meg azért, mert lektűrözött egyet, amitől mindig felderül a lelkem, mert a lektűr az egyik kedvenc szavam egyetem óta: igaz, semmi pénzért nem használnám, mert nincs akkora arcom.
