Az újraolvasás egyik haszna, hogy segítségével felülvizsgálhatjuk korábbi előítéleteinket.
Amikor 18 évesen elolvastam - kötelezőként - Bulgakov regényét, be kell vallanom, untam a könyv nagy részét. A moszkvai részeket nettó hülyeségnek tartottam, néhány szórakoztató, de összességében túlírt poénnal (mint a Varieté színházbeli jelenetek, Berlioz halála vagy Woland bálja), a jerusalaimi részeket pedig funkciótlanoknak. Emlékeim szerint bizonyos részleteket csöpögősen giccsesnek is éreztem. Ez az ítéletem valamelyest enyhült, s lényegesen árnyaltabbá vált annak az irodalomórának köszönhetően, amelyen kiváló tanárunk keresztülvezetett bennünket a regény legérdekesebb vonásain. Ekkor megtanultam becsülni a szöveg összetettségét, a technikai truvájokat, a kulturális és politikai utalások kifinomult humorát, de minden hiába A Mester és Margarita úgy vésődött bele emlékezetembe, mint egy regény, amelyet akár szerethetnék is, de igazából nem szeretek. Ezért is, általában olyan regényekkel emlegettem egy sorban, mint a Száz év magány vagy az újabbak közül a Kafka on the shore.
Most, közel a 36-hoz, újra elolvastam Bulgakov könyvét és önkritikusan be kell vallanom, hogy olyan élmény volt, mintha eddig csak a klasszikusok rövidítve változatában olvastam volna a regényt, s csak most vettem volna kézbe az eredetit. Sok minden ismerős volt benne, persze, de az egész mégis teljesen más. A moszkvai részeket például most először értettem csak meg igazán. A regénybeli titokzatos eltűnések és a valóságos moszkvai terror letartóztatásai közötti kapcsolat például most teljesen világos volt, de komolyan mondom, hogy ezt egyáltalán nem értettem annak idején. Egyébként is, a moszkvai részek társadalomszatírájának szarkazmusa, a zsarnoki terror pszichológiai mechanizmusainak érzékeny leírásai aggasztó mértékben maradtak kívül az érdeklődésemen annak idején. S ez semmi ahhoz képest, hogy mennyire nem értettem a Pilátus-történetet. Nyilvánvalóan alulértékeltem például az evangéliumi történet apokrifokat idéző újraírásának finomságait. Annak a cinikus párbeszédnek az értelme, amelynek keretében a prokurátor megparancsolja Afraniusnak, titkos őrsége parancsnokának Júdás megölését, azt hiszem, annak idején teljesen elkerülhette a figyelmemet. Mit sem fogtam fel Lévi Máté, Kajafás figurájából, ahogy Kajafás és Pilátus szikrázó politikai konfrontációjából sem. A közelgő vihar előtti fülledtség elbágyaszthatta a figyelmem nekem is, ahogy Pilátusnak is migrént okozott. Talán ez lehetett az oka.
Éretlen voltam, alighanem, s talán egy kicsit tökkelütött is, hogy megértsem, miről szól a regény. Túlságosan karótnyelt ahhoz, hogy élvezzem Woland és kísérete moszkvai, majd kozmikus méretű csínytevéseit. Kissé lassú felfogású is, hogy lássam, hogyan kapcsolódik egybe Jerusalaim, Moszkva és a metafizikai szín ebben a látszólag olyan sokszínű, mégis meghökkentően egységes regényben. Azzal vigasztalom magam, hogy későn érni még mindig jobb, mint sosem tanulni a múltbeli hibáinkból.
Most viszont egészen különleges élményt nyújtott a könyv. Érzelmek széles skáláját mozgatta meg bennem, s egyaránt dolgoztatta a képzeletemet és az értelmemet. Ritkán találkozik az ember ennyire komplex hatásra törekvő és az elérni képes művekkel. Legalábbis az én életemben biztosan így volt.
Ezzel együtt, be kell vallanom, maradt még a regényben sok minden, amivel még ma sem tudok mit kezdeni. Nem lepne meg, ha a regény olvasói valamiféle titkos kulcsot keresnének egy mélyebb értelemhez, amelyben a jó és rossz örök küzdelme és együttműködése, az egyéni és a politikai élet fordulatai valamiféle harmonikus rendbe illeszkednek. Ha van ilyen mélyebb értelem a regényben, arra, sajnos most már botfülű fogok maradni, attól tartok. Az utalások helyét persze látom, de ezeket elkönyvelem a fiktív történet mint "lehetetlen konstrukció" természetéből következő, az olvasói élményhez sokat hozzátevő, de semmilyen feloldást, megfejtést nem rejtő szerkezetei elemeinek.
Utánam, olvasó!
