Születésnapom reggelét sikerült elrontanom Catherine vajúdásának hosszadalmas leírásával és a könyv végi kettős tragédiával. Mondhatom, annak ellenére is mélyen megrendített a fordulat, hogy lelkem mélyén, a többhónapos svájci idill sokoldalas bemutatása közben végig készültem valami rossz hírre. Túl szép lett volna, ha a könyv a háború borzalmai, a sebesülés és lábadozás jelenetei, a frontra visszatérés, a caporettói katasztrófa, a visszavonulás és a kényszerű dezertálás után boldog véget ér. S ha még el is tudtam volna fogadni, hogy happy end következzen, több mint furcsa lett volna, ha erre ennyi szót veszteget a szerző egy olyan könyvben, amelyben minden olyan arányosan és gazdaságosan, sőt, mondhatni, fukarul van leírva. Mégis, valósággal letaglózott, ami történt, s ebben talán benne van az is, hogy az én feleségem is gyereket vár s ilyenkor az ember igazán nem szeret ilyesmikről olvasni.

Persze, nem elsősorban magamról kellene beszélem, hanem inkább Hemingwaynek erről a lenyűgöző remekművéről, amelyet a magam részéről kénytelen vagyok többre becsülni az Akiért a harang szólnál. (Utóbbival sincs igazán bajom, sőt, sok évi gondosan ápolt ellenérzést szüntetett meg bennem a szerző iránt, mikor nemrég elolvastam.) Elképesztő a könyv plasztikussága és részletgazdagsága, amit csak még értékesebbé tesz, hogy ezek a részletek sosincsenek túlírva. Rinaldi, a pap, az őrnagy, a sofőrök, Greffi gróf, Fergusson, a mixer, a két svájci tisztviselő és a többiek is mind emlékezetes figurák, akiket néhány vonással sikerült élővé és sokszor megrendítően rokonszenvessé vagy mulatságosan kedvessé tenni. De a könyvet nem kizárólag ez tette számomra olyan erőssé, hanem az is, ahogy a háború borzalmas logikáját bemutatta: hogy miközben szinte kizárólag csak rokonszenves szereplőkkel találkozunk, az egész mégis véres, szörnyű és értelmetlen, egy halálos csapda, amely jóformán mindent és mindenkit elpusztít. Ezt a hatást csak tovább erősítette számomra az, hogy a főhős egy jó érzésű, ám kissé felelőtlen, felületes fiatalember, aki ráadásul jómódú külföldiként szinte szabadon mozog ebben a számára idegen világban, s ahol rá ugyan szintén lesújthat az értelmetlen és személytelen halál (legyen az betegszállítók bunkerjét ért találat vagy a potenciális gyávákra és dezertőrökre kérdés nélkül lesújtó, példát statuálni akaró tábori csendőrség), mint bárki másra, de ő mégiscsak mindenki által tisztelt, szeretett és irigyelt vendég, ráadásul főhadnagy, aki ha törvényesen nem is, de technikailag mégis relatíve egyszerűen leléphet a háború poklából, nem úgy, mint az olaszok, osztrákok, németek milliói, akiknek nem lenne hová menniük.

A tragikus lezárás pedig egy egészen új dimenziót nyitott számomra ebben a különben világos háborúellenes értelmet hordozó, mélyen humanista könyvben: azt a kérdést vetette fel ugyanis, hogy mi a helye a tragédiának, a szenvedésnek az emberi életben. Mert az újszülött és a szerető/feleség halála nem a háború rovására írhatók. Ahogy Greffi gróf sok évtizedes menekülése a halál elől is valahol nevetséges. Mit jelent mindez azokra a borzalmakra nézve, amiket az embereknek a háborúban kell átélniük? Nem tudnék a könyv alapján erre a kérdésre válaszolni, de talán nem is a válasz megtalálása a lényeg, hanem az a súlyos érzés odabent, amit az ember érez, mikor becsukja a könyvet.