Mindvégig, amíg a Holt lelkek 2. kötetét olvastam, azon tűnődtem, vajon mit is fogok én erről írni a blogon. Ez sajnos meglehetősen káros mellékhatása a tavaly megkezdett olvasónaplómnak, de mentségemre legyen mondva, hogy Gogol e befejezetlenül hagyott, az 1. kötettől radikálisan eltérő hangvételű, dagályos, bosszantó és mélyen ideologikus szövege alaposan feladta nekem a leckét.

Hogy mivel? Például azzal, hogy az 1. kötet lényegét jelentő Csicsikov-történetszálat már az első kötet vége, Csicsikov élettörténetének sietős összefoglalása visszavonhatatlanul varázstalanította és a 2. kötetre lényegében alig jut neki szerep. Erről ugyan a mű töredékessége is tehet, mert a meg nem írt részekben elvileg Csicsikov machinációi mozgatnák előre a cselekményt, de erre csak a könyv végéből lehet visszakövetkeztetni. A megírt részekben egy darabig Csicsikov fel sem bukkan, hanem egy teljesen új vidékkel ismerkedünk meg, egy jobb sorsra fiatalember bemutatásán keresztül, majd megjelenik végre Csicsikov is, már nincs benne semmi érdekes. Tudjuk, mi a terve, mik a szándékai; hiúsága még nagyobb hiábavalóság; körülményes, ám udvarias viselkedése már alig komikus, s a kontraszt aközött, ahogy mások látják őt és amiket valóságosan a fejében forgat, szintén nem valami érdekes. Csicsikov utazásának ebben a kötetben, a megírt részekben legalábbis, nincs nagyobb szerepe, mint, hogy elvisz minket az érdekes figurákhoz, nem pedig az, hogy rejtélyes üzleti ajánlatával felkavarná az állóvizet.

S itt jön a másik, nem kevésbé zavarbaejtő dolog. A 2. kötet már nem szatíra, amelyben nevethetnénk és el is borzadnánk egyszerre a létező viszonyok kegyetlenségén és abszurditásain, s az emberi ostobaság különféle változatain. A 2. kötet a megváltásról szól, arról, hogy mi az ember hivatása és milyen - jellembeli,neveltetésbeli, társadalmi - akadályok állnak e hivatás kibontakozása előtt. Vannak ebben a könyvben jóravaló, de gyenge emberek; vannak rossz, de nem teljesen elveszett emberek és vannak próféták, mint Kosztanzsoglo és Murazov. Csicsikov maga a rossz, de nem teljesen elveszett emberek közé tartozik, és Murazov közbenjárásának köszönhetően a könyv végén még egy utolsó esélyt kap az újrakezdésre. Mindez éles ellentétben áll egyébként az 1. kötettel, ahol Csicsikov inkább amolyan fausti ördögfigura, aki "örökké rosszra tör, s örökké jót mivel", s ezért végső soron mindig bukásra van ítélve, de a sorsa nem is önmagában érdekes, hanem funkciójában. A 2. kötetben viszont Csicsikov maga is megváltásra váró emberi lélek.

Baj ez? Tulajdonképpen nem. A 2. kötet legerősebb részei azok a tüzes, szenvedélyes monológok, amelyekben a könyvbeli próféták, tanítómesterek az élet nagy igazságait osztják meg környezetükkel. Bármilyen bosszantó dolgokat is mondanak, ahogy mondják, azt nem lehet nem élvezni, legalább egy kicsit. Ugyanakkor az is igaz, hogy a 2. kötetnek ez a központi témája nem illeszkedik se az 1. kötethez, sem a 2. kötet bizonyos vonásaihoz. Így például ahhoz, hogy a szatirikus elemek azért megmaradnak. Kosztanzsoglo egyre jobban belelovallja magát a földművelés dicséretébe és a nyugatmajmolás kritikájába, hiába csitítja a felesége, s ez a kontraszt a két szereplő között ellenpontozza, sőt, le is rontja Kosztanzsoglo szavainak komolyságát. És ez nem az egyetlen ilyen példa!

Ami viszont kifejezetten baj, hogy a 2. kötetet az ideális hősök uralják, hogy a szöveget mindenütt a természetes, régi jó orosz élet és a modernkedő, nyugatias, egészségtelen és erkölcstelen életmód ellentéte szervezi. Van még benne itt-ott antiszemita kiszólás, gyermeteg vallásosság, spleen és még tömérdek dolog, amit nehéz elviselni olvasás közben. 

„Bonaparténak lenni… s aztán császárrá koronáztatni magát!… Micsoda bukás!”