Az egyik legnagyszerűbb dolog, amit az utóbbi bő egy évben megtanultam Potpolett mellett, hogy Budapest nem csak tele van fantasztikusnál fantasztikusabb látnivalókkal a műemlékektől a parkokon át a teljesen hétköznapi, sokszor lepukkant, ám szívszorítóan szép dolgokkal, mint egy romos kapualj vagy egy alig kibetűzhető emléktábla valahol vagy csak egy ottfelejtett betonpad egy gazos telken, hanem rengeteg kiállítást is meg lehet, sőt, meg is kell nézni.

(ez egy random kép egy pesti házfalról, szerénységem műve valamelyik őszi sétánkról Potpolett-tel)

Hogy a Kogartba muszáj elmenni, azt persze csak a magamfajta képzőművészetileg botfülű nem tudja, de azért már egy ideje a mi listánkra is felkerült. Hogy miért nem mentünk el eddig, azt nem tudom. De annyi érdekes volt például a Szépművészetiben, az MNG-ben, a Kiscelli Múzeumban, a Ludwigban, a MNM-ben, a Kassák Múzeumban, a Budapesti Történeti Múzeumban, Néprajzi Múzeumban, a Várfok, Virág Judit és a Kieselbach Galériákban, az Aquincumi Múzeumban és a Hopp Ferenc Múzeumban, hogy igazán nem volt hiányérzetem (a bécsi mint ez vagy ez, veszprémi és máltai kiruccanásainkat most épp csak megemlítem). Listánk persze van, hogy mi mindent kellene megnézni még, jó hosszú lista és persze mégiscsak van némi bűntudatunk, mikor arra gondolunk, hogy a fészkes fenébe voltunk képesek teljes egészében kihagyni az OFF-Biennálét. 

Persze, felvetheti a kérdést valaki, hogy van-e értelme kiállításokra járnia annak, aki hülye a képzőművészetekhez, mint a segg (jómagam ilyen, Potpolett nem, de cserébe ő is teljességgel műkedvelő érdeklődő). Én ott kezdeném a választ, hogy talán nincs, de végülis semminek sincs semmi értelme, csak kellően távolról kell a dologra rápillantani. Sub specie aeternitatis minden teljesen jelentéktelen apróság, ami velünk történik. Kicsit közelebb merészkedve a valódi problémához: értelme talán még így sincs, de bevallom, jólesik. Sőt, egyre jobban esik. Pedig elfáradok közben, mégpedig elég gyorsan és elég alaposan elfáradok. S addig is, nevetségesen sok időt töltök a feliratok olvasásával, néha többet is, mint egy-egy kép vagy más tárgy nézegetésével. Potpolett háromszor körbejár közben és mégis jobban képben van, hogy mi micsoda. És mégis jólesik. Sőt, néha egészen elementáris erővel hatnak rám a dolgok, mint az El Kazovszkij az MNG-ben, néha meg csak elbájolnak, mint a régi pesti házszobrok a Kiscelliben, vagy csak befészkelik magukat az agyamba, mint azok a divatlapos karikatúráknak tűnő női arcok egynémely Vaszary képeken, meg a ciklámen szín (ha jól mondom, mert színekben is elég gyenge vagyok, bevallom). Szóval értelme talán nincs, de kezd függővé tenni, magam sem tudom, miért. Mindenesetre köszönöm, Potpolett!

Mindezt miért mondom el a Kogartos beszámoló előtt vagy inkább helyett? Mert ilyesféle gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor bementünk a galériába, ahol nagyon kedvesek fogadtak és ahol két emeletet jártunk be magyar festményeket és kisplasztikákat nézegetve, lényegében tökegyedül. Tökkettesben. Pontosabban: tökkétésfelesben, ha a héthónapos kis magzatunk is számít (és miért ne számítana?)

Kaptunk az első emeleten egy 19. századi áttekintést (valójában 18. századtól a 19. század végéig utaztuk be a magyar festészet történetét, a sor ugyanis Mányokival kezdődött), a másodikon meg egy 20. századit. Láttam pár ismerős képet, amit szerintem láttunk mostanában más helyeken ideiglenes kiállításokon (vagy hát isten tudja) és olyasmiket beszélgettünk Potpolett-tel, hogy "Nézd ezt a Csók István képet (A tavasz ébredése), milyen érdekes, hogy az egész kép olyan dinamikus, viszont van benne valami bosszantó, hogy mennyire beállított, színpadias mindkét alak, bezzeg ott oldalt, azon a másik képen, ahogy partra száll az a kis társaság a csónakból, az mennyire keresetlen mégis! Igen, igen, meg hát fúj az egész, nem? De!" (Hát nem vagyunk műértők, csak olyan múúúértők, de nekünk is vannak érzéseink és mindenféle félszavaink azok kifejezésére). Nekem, bevallom, három dolog tetszett nagyon, amellett, hogy az egész úgy, ahogy van, egyszerűen lenyűgöző. Az egyik id. Markó Károly, akinek két képe is nagyon megfogott és még most se hagy nyugodni: az egyik a tanítványok elhívása, a másik Pál apostol hajótörése Máltán. Azt hiszem, a napfény volt, ami mindkét képre ráirányította a figyelmem és az, ahogy muszáj volt odanéznem. A másik Vaszary János, akitől mindig felderülök egy ideje, amióta csak a Virág Judit Galériában láttunk egy egész kiállítást tőle. És Kádár Béla. Ez utóbbiról többet nem tudnék mondani, csak mutatni két képet: ezt, meg ezt. Hát nem? Hát de.

De volt egy csomó kép, ami tetszett különben, például ez Bogdány Jakabtól, meg ez Gulácsytól, meg ez Matis Teutschtól, meg Potpolettnek különösen ez Kmety Jánostól. (És szerintem ez még frenetikus volt Markó Ferenctől.) 

(ezt innen töltöttük le, illusztrációként: http://www.kogart.hu/alkotas/bortnyik-sandor/voros-palack)