Gyerekkoromban nagy könyvtárba járó voltam. Mivel sokat olvastam, ám jobb szerettem újra és újra ugyanazt elolvasni, mint mindig új könyveket felfedezni, azt hiszem, a könyvtárba járásom is viszonylag öncélú volt és a könyvfetisizmusomhoz kötődött inkább, mint az újabb és újabb könyvek utáni sóvárgáshoz.

Fóton például, ahol először rákaptam a könyvtárlátogatásra, az Ifjúság Házában lévő könyvtár elég messze volt tőlünk, így busszal is sokáig tartott odaérni, gyalog meg ráment a fél délután, szerettem újra meg újra ugyanazokat a könyveket kikölcsönözni. Hogy hamarosan mégis megengedték, hogy ne csak a gyerekkönyvek közül válasszak, annak az volt az oka, hogy sokat jártam könyvtárba és az engem érdeklő könyvek között a legtöbb történelmi témájú volt. Míg Verne-t sose bírtam végigolvasni, s a Delfin-könyvek is untattak, viszont Ürögdy György, Szabó Árpád, Kertész István vagy egynéhány ókorász könyvei, valamint Ormos Mussolini-könyve (komolyan) és Papp Imrétől A Napkirály napi olvasmányaim lettek. (És melléjük még Graves Claudius-regényei, meg A három testőr, minden könyv közül az abszolút kedvencem. Ez utóbbi magyarázhatja a Napkirály iránti rajongásomat is.)

Az igazat megvallva, 13 éves sem voltam még ekkor és minden lelkesedésem ellenére is a kivett könyvek zömét olvasatlanul vittem vissza. A fentiek átmentek a szűrőn, Suetonius is, de mások, így Tacitus, Livius, Vergilius, a Historia Augusta nem. Túl sok volt a név és túl nehezen követhető az elbeszélés. Az az igazság.

Sallustiust történetesen végigolvastam (úgy értem, a Magyar Helikon kötetet), vagyis nagyjából negyedszázada találkoztam ezzel a szöveggel először, aztán újra az egyetemen úgy tíz évvel később. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Sallustius-képemet nem az egyetemi tanulmányaim formálták, hanem valamilyen nagy olvasmányélmény. Ez pedig így nem maradhatott, úgyhogy nemrég nekiültem, hogy a háttértudás mellé megszerezzem az élményt is, remélve, hogy még mindig nem maradtam le semmiről.

Nos, Sallustiust tényleg muszáj elolvasni érett fejjel is. Nem csak azért, mert megrendítő (pedig tényleg az) és nem csak azért, mert érdekes is (ki hinné, de nagyon is az), hanem mert elgondolkodtatja az embert. Miről?

Például arról, hogy milyen furcsa, hogy Sallustius, nagy idők tanúja és résztvevője, két olyan eseményről írta - befejezett és megmaradt - könyveit, amelyek jelentősége azért mégsem mérhető mindahhoz, amiket átélt vagy amikről azt gondolta, hogy Róma sorsfordító eseményei. Mert a vén gazember persze a pun háborúkat, a Gracchusokat, Sulla és Marius polgárháborúját és persze Caesar felemelkedését tekintette ilyen nagy mérföldköveknek, de helyette mégis két proxy eseményt választott: a Catilina-összeesküvést, amelyben az ő életének néhány karakteres szereplője megjelenik ugyan: Caesar és Cato még fontos szerepet is kap, amint arra két kitérőként beiktatott párhuzamos jellemrajzzal maga Sallustius is utal, de azért a főszereplők mégse ők, hanem Catilina, akit egyfelől elképesztő mértékben mocskol, ugyanakkor szép beszédeivel és hősies bukásának bemutatásával idealizál is, meg a nagy ellenfele, Cicero, aki viszont furcsa módon mégse válik igazán főhőssé, sőt még annyi figyelmet sem kap, mint Caesar, aki mégiscsak mellékszereplő, ráadásul finoman szólva is gyanús szerepe van az összeesküvésben. És ott van még Crassus is, akiről épp csak annyit mond, hogy semmi köze az egészhez és Pompeius, akinek pedig a távolléte kap nagy hangsúlyt a sztoriban.

Számomra ez a legfigyelemreméltóbb vonása a Catilina összeesküvésről szóló könyvnek. Az, hogy a történet igazi súlyát a valóban fontos téma kikerülése és a valóban fontos történelmi szereplőknek épp csak mellékesen való szerepeltetése adja meg. 

És persze ott vannak még Sallustius komor történetfilozófiai megjegyzései, illetve a Róma válságáról mondottak, amiknek a könyv hátborzongató zárószakaszai kölcsönöznek nehezen feledhető erőt.

A Jugurtha háborúja is nagyon hasonló egyébként, a Catilina összeesküvésben adottságként kezelt diagnózis, a Karthagó bukása utáni világuralom okozta belső hanyatlás itt is megjelenik, ahogy a nemesség önkénye, korruptsága is, amire válasz majd a nagy Marius felemelkedése lesz, ám ez a könyv is inkább egy mellékes epizódról szól, amely tökéletesen alkalmas a római nemesi elit végtelen korruptságának illusztrálására.

Hogy mennyire így van az, azt két idézettel szeretném érzékeltetni:

Eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad.

Ezt Jugurtha mondja, miután rengeteg pénzt elköltött Rómában a politikusok megvásárlására és egyúttal ezt joggal tekinthetjük a könyv tételmondatának is, amely előrevetíti a későbbi évtizedek minden keserű eseményének árnyékát. A belviszályokat, polgárháborúkat, proskripciókat, diktatúrákat. Mindent.

Ám miután jelentették, hogy véget ért Numidiában a háború és Jugurthát megkötözve hozzák Rómába, Mariust távollétében consullá választották, s tartományul Galliát ítélték neki oda. Január első napján mint consul tartott dicsőséges diadalmenetet. Akkoriban benne testesült meg az állam minden reménye és hatalma.

Ez pedig a könyv befejezése. Különösen az utolsó mondat erős. Ez egyebek között arról szól, ami helyett Sallustius a Jugurtha elleni háborúról beszélt. Nem értek egyáltalán Sallustiushoz, de úgy képzelem, a kortársak pontosan tudták, hogy amikor Sallustius Catilináról vagy Jugurtháról beszél, akkor valójában Caesar és Marius korának polgárháborús eseményei járnak a fejében. Elmondta, amit lehetett. Sapienti sat.