Arról beszélgettem a minap egy ismerősömmel, hogy vajon Antigoné és Kreón vitájában két igazság áll szemben egymással vagy sem. Nem vitatkoztunk, mert mindkettőnknek úgy rémlett, hogy Kreón képviseli az emberi törvényt, Antigoné meg az istenit és így kétség sem férhet ahhoz, kinél az igazság. A dolog azért került szóba, mert egy kiváló volt tanárunk egészen máshogy látja a dolgokat, szerinte itt két, egyenrangú gondolkodásmód feszül egymásnak, s ebből lesz a tragédia. Barátommal egyetértettünk, hogy ez aligha van így.

Mindenesetre ez jó alkalom volt arra, hogy újra kézbe vegyem Szophoklész tragédiáját, amit kis kamasz korom óta ismerek (Iszméné, édes húgom, tudsz-e oly csapást mit holt atyánk bűnéért ránk nem mért Zeusz... - tudom ma is gond nélkül deklamálni 12 éves korom óta, amikor nagylelkű rajztanárom rendszeresen megengedte, hogy fiktív városképeket ábrázoló perspektívarajzzal vagy milliméter papírra szabványírással másolt idézetekkel teljesítsem az órai feladataimat és én többnyire az Antigoné elejét meg még egy-két klasszikus idézeteket írtam ki neki). A dolgot az tette vonzóvá, ha nem is sürgetővé, hogy az egyetem eleje, egészen konkrétan az ókori irodalmak története és a görög történelem vizsgák óta nem vettem kezembe, szóval már legalább tizenöt éve csak az emlékeimben él a szöveg. Ki tudja, ma milyennek látnám?

Mivel ma éjjel nem tudtam aludni egy ideig, levettem a polcról a kis diákkönyvtáros kötetet, amiben Mészöly Dezső fordításában olvasható az Antigoné és Babitséban az Oedipus király (sic!) és valamivel több mint egy óra alatt végeztem vele, közben pedig annyira izgatott lettem, hogy kis híján nem bírtam utána visszaaludni, holott a cél éppen az lett volna, hogy a veretes soroktól elnehezüljön a szemhéjam.

Mitől lettem olyan izgatott? Nem, nem derült ki, hogy a tanár úrnak lenne igaza, aki valójában az emlékeim szerint hegeli értelmezés híve a két egyenrangú értékrenddel. Épp ellenkezőleg. Számomra napnál is világosabb, hogy Kreón zsarnok, aki ugyan az államra hivatkozva tiltja meg a városra támadó Polüneikész eltemetését (és így valóban mond olyasmit is, ami akár lehetne egy teljesen legitim értékrend kifejezése), ám Antigoné bűnére az első pillanattól az utolsó előttiig elfogadhatatlanul reagál.

Hogy mennyire nincs igaza Kreónnak, az már a darab első párbeszédében kiderül, ahol a kétségkívül forrófejű Antigonét testvére, Iszméné a legvisszataszítóbb politikai realizmussal próbálja visszatartani. Szavai szerint "erőseké a jog, mienk a hódolás", "esztelen, ki túlerővel harcba szállva elbukik". Nem mintha Iszméné szavai ne lennének emberileg érthetőek (ugyan, ki szeretne elvekért meghalni, ha nem muszáj?), de azt hiszem, nem szorul különösebben magyarázatra, hogy ez valójában nem igazolása Kreón döntésének. Thuküdidésznek A peloponnészoszi háború című halhatatlan remekművében vagy egy nagyon hasonló okfejtése. Ott a kis Méloszra támadó hatalmas athéniak és a helyiek követeinek vitájában hangzanak el a pökhendi athéniak részéről kísértetiesen hasonló érvek, hogy miért is kellene a semleges Mélosznak feltétel nélkül meghódolnia vagy elpusztulnia: mert a hatalmas mindig végrehajtja, amit akar. És ez bizony ott sem legitim érv, hiába győz végül persze tényleg a túlerő és pusztul el a saját szabadságát védő kis városállam. Azért is idézem ezt a példát, mert jellemző, hogy Szophoklész és Thuküdidész persze nagyjából kortársak voltak, a periklészi demokrácia fénykorának és hanyatlásának tanúi. Nyilván nem véletlen az egybeesés. Az sem véletlen, hogy a náluk egy egész nemzedékkel fiatalabb, de egész életében a velük kortárs Szókratész bűvöletében élő Platón az Államban megdöbbentően hasonló, lesújtó képet fest a zsarnokról/türannoszról nyomorúságáról, mint amit Kreón sorsa mutat.

És aztán színre lép Kreón és bár kezdetben valóban az állam legitim képviselőjének szerepében tetszeleg, de hamarosan türannosznak mutatkozik. Paranoiája, hatalomféltése, az emberekről alkotott rosszhiszemű képe minden tettében megmutatkozik. A Polüneikész teteméhez állított, s most a Kreón parancsának megszegéséről hírt hozó őrt megvádolja, minden bizonyíték nélkül, hogy megvesztegették és ezért halállal fenyegeti. Iszménét is bűnrészességgel vádolja és csak Antigoné büszkesége menti meg testvérét attól, hogy ő is Kreón áldozatául essen. Antigoné ugyanis nem hajlandó elfogadni, hogy Iszméné részt kapjon a tettért járó büntetésből, ha már nem volt elég bátor elkövetni. De Kreón tombolása később is folytatódik: Haimon tisztelettudó, apja józanságára apelláló közbenjárását elutasítja azon az alapon, hogy a fiatalabb ne szóljon bele az idősebb dolgába, vagyis színtisztán tekintélyérvvel él. A darab mélypontján a vak jóst, Teiresziászt, aki figyelmeztetni jön tette következményeire, hazugsággal vádolja meg, s azzal, hogy ő is összeesküvő. Aztán persze összeomlik, felismeri a hibáját és mint Oidipusz a másik darabban, nyíltan ki is mondja a tanulságot. De a lényeg nem ez, hanem, hogy előtte mit tett: az állam érdekeire hivatkozó királyból paranoiás zsarnok lett, akinek uralma semmiféle méltányolható érdeken nem alapul, kizárólag a saját önző céljain. Folyton olyanokat mond, hogy "vannak városomban emberek, kik rég titokban zúgolódnak ellenem", "trónom ellen nevelek két árulót", "Hát Théba szabja meg nekem, mi jó, mi nem?" "ki más az úr az államon, ha nem magam?", "Tudom, papfajzatod vásárra vitt s rég elárult aljasul". Hát hol van itt olyan értékrend, amely egyenrangú volna morálisan Antigoné hivatkozásával az isteni törvényre? Sokat elmond, hogy Kreón ez adott ponton azt is kijelenti, hogy az isteni törvényt akkor is semmibe venné, ha az nem Antigoné tettében vagy a közvélekedésben, hanem az istenek közvetlen és nyílt közbeavatkozásában mutatkozna meg. Híhetjük-e egy pillanatig is, hogy ez legitim volna? Ugyan, dehogy! Kreón egyszerűen csak egy zsarnok, aki a hatalmát félti. Antigoné kivégzésének sunyi módja (hogy halála formálisan ne száradjon a város lelkén, úgy záratja be őt sziklasírba, hogy ad mellé némi élelmet) minden kétséget eloszlat azzal kapcsolatban, mennyire alpári és vállalhatatlan Kreón. Ha itt két értékrend ütközne, az isteni törvényt kijátszani próbáló visszataszító ügyeskedést sem indokolná semmi.

Ezért is idéztem fentebb Platónt. Az Államban ugyanis Szókratész nagy gonddal vezeti le, hogy a türannosz a legboldogtalanabb, mert tökéletes igazságtalansága nem tökéletesen szabaddá teszi, hanem szüntelen hatalomféltésre készteti. Nem tudom, vajon mit mondott volna Platón, hogy mi járt Szókratész fejében, de nyilvánvalónak látszik, hogy a leírás teljesen ráillik Kreónra.

Mindez nem jelenti, hogy Antigoné könnyű eset vagy hogy könnyű lenne vele azonosulni. Iszménével gyalázatosan beszél, kihívó tette egyszerű öngyilkosság még akkor is, ha történetesen neki is van igaza. A fundamentalizmussal mindig nehéz mit kezdeni, az övével is. Ám, tegyük hozzá, azért a darab igazságot szolgáltat neki akkor, amikor a halálba menet Antigoné megmutathatja emberi arcát: gyászolva, félve készül a halálra, s az, hogy Haimón vele zárkózik be a sírba, azt is megmutatja, hogy Antigoné mégsem az a szeretettelen fanatikus, amilyennek Iszménével szemben mutatta magát. Lehet őt szeretni és szeretik is. Az ő sorsa Arisztotelész meghatározásának tökéletesen megfelelő tragédia: egy kiváló jellem kiérdemeletlen balsorsa.