Vasárnap megnéztük a Puskinban a Vad Kunság című filmet, miközben kisdedünkre a nagyszülő vigyáztak. Jó volt, szép volt. Ezzel együtt is, hagyott némi hiányérzetet bennünk. Gyorsan le is írom, miért:

1. Az egész minősége valahogy tévéfilmes benyomást keltett. Holott lélegzetelállítóan szép látványokat mutattak, de mégis. A moziban kicsit hülyén festett, még így, kivetítőn is.

2. A rengeteg belassítás miatt az egész elég sablonos természetfilmes látványt nyújtott. Hiába az egyedi téma, minden gyönyörű képről úgy éreztük, hogy már láttuk ezt valamilyen filmben.

3. A színek valahogy természetellenesek voltak. Nem ismertünk rá a magyar tájra. Szép volt, szép, de mintha valahol másutt forgatták volna.

4. Nem igazán sikerült az aranysakálos szálra felfűzni a különböző epizódokat. A filmből sütött egyfajta természetkultusz (az élet nagy körforgásának része minden, minden élet egymásba kapcsolódik, nincs értelmetlen halál, nincs elvesztegetett test stb.), ami nekem egy pöccet erőltetett volt, emellett az ideológiai egység mellett viszont a narratíva mégsem állt össze. 

5. Meghökkentően keveset tudtam meg - totál laikusként is - az általános iskolai emlékeimhez képest a táj élővilágáról és annak viselkedéséről. Ezt a hiányt ellensúlyozta a szép látvány.

6. A természetkultuszt azért is éreztem erőltetettnek, mert bár a film utalt rá, a képi világában igyekezett kizárni az ember mindent átható jelenlétét ebből a világból. Nem mondom, hogy teljesen ignorálták a kérdést, de mégis, az ember csak a távollétében szerepelt, holott...

7. A narráció meglepően és feltűnően rossz ütemű volt. Többször is lelőtt poénokat a képekhez képest és néha meg nagy lemaradásban volt és már egészen mást láttunk, mint amiről ő beszélt.

De ez persze csak finnyogás, ami indokolhatja, hogy miért nem volt katartikus élmény számunkra. De azért megérte az árát. És a nagyszülők is jól szórakoztak.