Kamaszkorom két meghatározó filmélménye volt a Dustin Hoffman és Tom Cruise főszereplésével készült Rain Man és a Phoebe Cates és Mik Rayall főszereplésével készült Drop Dead Fred. Az egyik hamar világhírű lett, a másik bukás, bár valamiért hozzánk is eljutott és többször is láthattam.
Most, néhány év után volt alkalmam újra megnézni a kettőt és bár a nagy tanulsága az a történetnek, hogy nem véletlenül lett az egyik film nagyon sikeres, a másik relatíve sikertelen, más szempontból is megérte közel húsz év után újra végigülni a két filmet. Részben nyilván a saját fiatalkorom, részben egy rég letűnt Amerika iránti nosztalgia miatt.
De ugyanakkor azért is, mert végre megértettem, hogy a Rain Man nem Raymondról, hanem Charlie-ról szól. Neki kell a közös utazás közben szembenézni a múltjával, megtanulni önzetlenül szeretni egy másik embert és megtanulni elfogadni azt, hogy vannak dolgok, amik fölött nincs hatalmunk.
A Drop Dead Fredben is felmerül, hogy a főhősnek pszichiátriai problémái vannak (csak épp nincsenek) és ez a film is a gyerekkori problémák meghaladásáról szól, a felnőtté válás nehézségeiről (csak épp ezúttal nem a címszereplőiéiről, hanem a főhősnőéről). A történet középpontjában egy gyerekkori képzeletbeli baráttal, aki a felnőttkorban visszatér, hogy segítsen megoldani a rég elfojtott konfliktusokat, ami azóta mérgezi a főhősnő életét.
A két filmet összeköti még egy dolog: mindkettőben van képzeletbeli barát. Csak míg az egyikben egy eltitkolt testvért és egy traumatikus élményt fed az esőember alakja, a másik film végén kiderül, hogy a képzeletbeli barátok afféle jótündérek, akik a problémás családokban élő gyerekeket segítik. Ez nagyon sokat elmond arról, miért sokkal jobb film az egyik, mint a másik.
