Nem vagyok Wes Anderson rajongója, de a Grand Budapest Hotel mélyen megrendített. Különösen az, amikor megtudjuk, hogy a Ralph Fiennes által játszott concierge egy olyan civilizáltabb, humánusabb életforma utolsó képviselője volt, egy barbár korban, amely talán sosem volt több egy hazugságnál. Úgy éreztem, Anderson ösztönösen ráérzett a közép- és kelet-európai polgári lét tragikumára.

Azért hozom ezt szóba, mert Andersont bevallottan Stefan Zweig inspirálta, akinek, régi adósságomat letudva, csak most olvastam el Csillagórák című novelláskötetét. Bevallom, ellentmondásos érzésekkel írok most erről a könyvről. Egyfelől tény, hogy letehetetlen volt. Az is igaz, hogy mélyen megrendített az a meghitt, bensőséges viszony, amelyben Zweig van a világtörténelemmel. Úgy mesél Bizánc bukásáról, a konkvisztádorokról, Händelről, Grouchy végzetes késéséről a waterloo-i csatában, az interkontinentális távíró megvalósulásáról, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj megrendítő sorsfordulatairól, Scott haláláról, Lenin hazatéréséről 1917-ben, mint akinek a számára mindez a lehető legtermészetesebb dolog. Zweig világában az ember természetesen olvas irodalmat, hallgat klasszikus zenét, ismeri a történelem nagy pillanatait, követi a világpolitikai eseményeket, tudja, milyen az angol vagy az orosz néplélek és izgatja az is, mi mozgatja a történelmet. Ez a fajta műveltség talán mindig is csak egy illúzió volt, de szép illúzió; és nem lehet nem érezni, hogy ez mára végképp érvényét vesztett látomás. S nem tagadom, Zweig elegánsan boncolgatja az egyén szerepét a történelem formálásában. Vannak itt korszakos zsenik és a véletlen által jó helyen talált senkik; vannak elkerülhetetlen sorsfordulók és fatális véletlenek; vannak nagy jellemek és zseniális szörnyetegek egyaránt. Ugyanakkor, s innen van bennem a felemás érzés, Zweig novelláit áthatja a gyermeteg rajongás a zsenialitás iránt, a történelmet egészen romantikus módon, egyfajta groteszk kevercsként, jó és rossz szétválaszthatatlan egységeként ábrázolja. Az indiánokra kutyákat eresztő konkvisztádorokért is rajong a lelke mélyén, nem kevésbé, mint Tolsztoj lehetetlen küzdelméért az életszentségre. II. Mehmed világhódító ambíciója, Händel mogorva géniusza is imponál neki. Első pillantásra, éppen azért, mert minden általa ábrázolt világ mindig groteszk, a kötet könnyen megtéveszti az embert, mert a mindent látott ember bölcsességét árasztják az egyes szövegek, de csak első pillantásra. Mert valójában az egész mégiscsak a nagyságról, a heroizmusról, a történelemformálásról, a zsenialitásól szól. Minden más szóra sem érdemes. És ez azért elgondolkodtató. Nem Zweig ebben a hibás, hanem az a fajta, 19. századból örökölt hamis magabiztosság, amely egyszerre volt kevés elképzelni a 20. század borzalmait és amely ugyanakkor hevítette az ezeket a szörnyűségeket elkövetőket és hamis illúziókba ringatta az áldozatokat. Mindez annál tragikusabb, mert Zweig az áldozatok közé tartozott. És persze, nem tagadom, mindezzel együtt is, szeretem Zweiget és szerettem ezt a könyvet is, mert szép és lelkesítő mű.

Világtörténelem, zsenikultusz, klasszikus műveltség: legyen nektek könnyű a föld.