Végre eljutottunk a címbeli bárba, ami igazából ugye étterem. A Duna-parti kilátás, a belváros közelsége és a korai időpont mind-mind jót tettek a helynek. A kaják finomak, az étlap érthető. Bár ahhoz, hogy megnézhessük a kínálatot, vagy a sor elé kell mennünk és elvenni egy étlapot, vagy kivárni a sorunkat és feltartani azt a választással. Ez nem cool.

Az ételek finomak, az adagok nagyok, de nem ehetetlenül sok, amit adnak. Nem ennék ott minden nap, de ez kizárólag az ár miatt van és a fűszerek eltúlzottsága miatt, amit amúgy alkalomadtán imádok. Én Pad Thait ettem csirkével, Fourey pedig Pad Kee Mao-t, szintén csirkével. Az enyém különlegessége a mogyoró volt, az övének pedig a bambusz.

A rendelés után kiírják a számodat a látványkonyha mellett, és az egyik szakács rekedt hangon ki is üvölti, ha akkora gyökér lennél, hogy nem tudsz olvasni és odafigyelni a pittyegésre. Mi sajnos elcsesztük, mert a konyhával szembeni asztalhoz ültünk, így ottlétünk alatt 20-ig megtanultunk számolni, hiszen a szakácsok hangosan, váratlan időintervallumokban szakították meg a beszélgetésünket.

És én végre megtanultam pálcikával enni. Persze, csak módjával!