Gyerekkel, gyalog és ráadásul babakocsit tolva mentünk a minap a Magyar Nemzeti Galériába, hogy megnézzük a Modigliani-kiállítást. Ezért kénytelen vagyok kicsit nyafogni: a Várhegyet ma már aligha lehetne valódi ellenség ellen megvédeni (habár, ki tudja, ha összegyűjtik odafent a kormányt, akkor talán majd gondoskodnak a biztonságukról is, nehogy egyben fel lehessen robbantani az egész bagázst), de gondosan kialakított, gyalogos- és különösen babakocsiellenesen kialakított keskeny és akadályokkal nehezített szerpentinútjai máig szinte leküzdhetetlen akadályt jelentenek azoknak, akik nem férnek fel a szinte mindig tömött 16-osra és nem is taxival mennek fel. Mi azért nem először jutottunk fel, de mint mindig, most is nagyon meg voltunk magunkkal elégedve, hogy a tűző napon épp csak kicsit megizzadtunk, más bajunk nem lett, miközben időnként le kellett mennünk az úttestre. S mihelyt felértünk, már csak a rettenetesen lerakott és foghíjas macskakövek, a tömeg és az időnként feltűnő random teherautók jelentettek némi akadályt. A gyerek úgy pattogott a babakocsiban, hogy öröm volt nézni, s mivel ő még kicsi, eszébe sem volt nyafogni, hanem nagyokat vigyorgott.

Az MNG-ben a Picasso-kiállításon keresztül nem tudtunk bejutni, viszont az ottani recepciósok útravalóul mondtak néhány igazán emlékezetes dolgot. Az egyik, hogy a babakocsit nem kell feltétlenül lerakni a ruhatárban (pedig a szabályok szerint nem lehet babakocsival bemenni, tájékoztattak minket nemrég telefonon), hanem a "teremőrrel kell alkudozni". Sehr schön! A másik meg, hogy nem baj, hogy a C-épületen kell átmennünk, mert ott nincsenek lépcsők. Valóban. Mutatom.

Na, de itt lassan abba is hagyom a panaszkodást, mert a Modigliani-kiállítást nagyon szerettük, mind a hárman! Öt hónapos fiunk is tátott szájjal bámult időnként (nem viccelek) és mi is nagyon élveztük. Pedig alapvetően konzervatív, életrajzi kiállítást láttunk, és néha zavaró volt, hogy a kortársak művei "időnként egy fehér elefánt" stílusban jelentek meg a falakon. Nem vagyok egy szakértő, de az utóbbi időben láttam pár igazán pazarul összerakott kiállítást, és nem mindig éreztem ennyire zavarónak a kronológiát és a kontextualizálást.

De nem akarok úgy tenni, mintha ezek tragikus problémák lettek volna. Gyönyörűen kijöttek Modigliani rövid életének elváló művészi szakaszai (különösen érdekes volt látni, hogy mennyire hasonlítanak látszólag az utolsó szakasz képei formailag az előző teremben látott érett Modiglianira, s különböznek tőle mégis az arcok vöröses tónusának és a világosabb háttereknek köszönhetően); fantasztikus élmény volt látni kibontakozni az egymásról és közös ismerősökről készített portrék, eltérően megfestett közös témák hálójából egy új művészi irány, egy bátor, merészen újító és lelkes baráti társaság körvonalait. 

Modigliani egy csoda. Nem tudtam, hogy szerelmes vagyok belé, de most már tudom és ezzel a tudással gazdagabban jöttem el. Ugyanakkor számomra a legnagyobb élményt az jelentette, hogy ez a kiállítás (különösen a múltkori Picasso-élménnyel és a nem is oly régi, megrázó El Kazovszkij tapasztalattal együtt) elgondolkodtatott, hogy a modern festészet nagyon nagy részt brandépítés. A művész, ahogy halad előre az időben, egyre inkább rátalál arra a pár (nem is valami sok) témára, motívumra, amiktől a művei felismerhetőek, nevesíthetőek, eladhatóak lesznek. Amitől kis segítséggel a magamfajta a laikus is, de a műértő akár félhomályban, részegen, a tükörből, félig háttal és erős háttérzaj mellett is rögtön felismeri "A Picassót", "A Modiglianit". "A Modigliani" ugye a maszkszerű arc, a finoman megrajzolt orr és szem, a max. 1-2 emberi alak a képen és a félreismerhetetlen színek. Különösen szembeötlő volt ez a kontextualizálást szolgáló művészbarátok hasonlóan brandteremtőnek szánt képeinek társaságában. Ha holnapra nem felejteném el a nevüket is (rémes a memóriám), Chaim Soutine vagy Moise Kisling képeit is simán felismerhetném ezentúl a brandjük alapján.

Elnézést ezért a kissé talán lapos tanulságért, de, bevallom, nem vagyok egy nagy műértő és hát a laikusnak, akárcsak a csecsemőnek, minden vicc új.