Nem hiszem, hogy lettem volna érdekesebb múzeumban életemben, mint a manchesteri People's Museum. Pedig voltam már a Louvre-ban is, szóval nem úgy értem, hogy ez az első érdekes múzeum, ahol valaha voltam. S hogy miért volt olyan érdekes? Mert nem voltam még soha olyan helyen, ahol ilyen szenvedélyesen, drámai erővel és ügyesen megrendezett kiállításon próbáltak volna meggyőzni engem valamiről. A People's Museum ugyanis egy leplezetlenül balos múzeum, hogy ne mondjam: angliai munkásmozgalmi múzeum.
Itt már a bejáratnál belebotlottunk egy roppant aktuális, a Jeremy Corbyn elleni belső lázadást történeti perspektívába helyező rögtönzött kiállításba, amely a 30-as évekig vezeti vissza a Labour belharcainak történetét. Utána pedig felmentünk az 1. és a 2. emeletre, ahol megismerkedtem Anglia alternatív (mármint nem kontrafaktuális, hanem a történelemkönyvből ismerttől eltérő) történetére. Itt a modernitás beköszönte, az ipari forradalom egy velejéig korrupt, arisztokratikus rezsim uralma idejére esett, amely ellen a 18. századtól állandóan lázadnak a tömegek Wilkes korától a peterloo-i mészárlásig is tovább. Itt derül ki az is, hogy a szabad sajtó Angliájában azért a sajtó annyira mégsem volt szabad, hogy ne kelljen a nem lebélyegzett és nem adóztatott kormányellenes sajtótermékeket koporsókban csempészni. Utána láttunk anyagokat titkos társaságokról, reformmozgalmakról, nőjogi mozgalmakról, megszerveződő munkásmozgalomról, tüntetésekről, a liberálisok és konzervatívok harcáról a munkásság magukhoz édesgetéséről, a Labour megjelenéséről, a kommunistákról, és így tovább.
A kiállításnak különösen két része fogott meg. Az egyik, hogy milyen erős hangsúlyt kapott a politikai küzdelmek kiélezett jellege. A rengeteg szórólap, plakát, zászló, jelvény, gúnyvers, karikatúra nem csak a baloldalt mutatta be, de ellenfeleik propagandáját is. Ennek köszönhetően nem egyszerűen unalmas "szentek életét" kapunk, hanem a rengeteg anyagnak köszönhetően nyakig merülünk a korabeli pártküzdelmekbe, szinte kitapintható a feszültség a szándékoltan zegzugos termekben Nagyon ügyes, okos megoldás! A másik pedig, hogy a 20. századhoz, de főleg a 20. század második feléhez érve a kiállítás társadalomkritikából átvált apológiába: főhelyet kapnak a szociálpolitikai reformok, a jóléti állam kiépülése, az LGBTQ jogok, a bevándorlás kérdései és persze itt már a Labour is állandó szereplő. Nem csak a brit jóléti államért és a modern baloldalért, de a pártért is izgulunk. Az ember itt óhatatlanul is rádöbben a mai baloldal paradoxonjára: az alapvetően emancipatorikus, társadalomkritikai, szolidarításalapú törekvések a 21. századra sok tekintetben mainstreammé és konzervatívvá váltak. Van valami ironikus egy kiállításban, ahol Wilkes, a peterlooi áldozatok és Tony Blair egy oldalra kerülnek.
És most következzenek a képek:
