Viszonylag régi problémám, hogy nem tudom, hogyan lehet Platónt tanítani politológushallgatóknak, akik szerencsés esetben 1-2 előadáson és mondjuk 1-2 szemináriumi alkalmon kell, hogy betekintést kapjanak az antik görög politikai gondolkodás legjelentősebb szerzőjének műveibe. Egyszerűen nincs idő az elmélyedésre és ugyanakkor nehéz elfogadni, hogy az egyik legérdekesebb filozófusról az ember egyetemen csak egy Wikipédia-szócikk mélységében szerezhessen ismereteket. Nem elég tehát elmondani a kulcsszavakat, téziseket, de fontos lenne személyes élményeket szerezni Platón gondolataival való bíbelődésből.

Innen nézve pedig az Állam határozottan túlzásnak tűnik. A terjedelme a legkomolyabb probléma, természetesen, de az is, hogy a szövegben túl sok mindenről van szó. Az I. könyv még csak-csak átlátható, de utána bebonyolódik a szöveg csupa olyasmibe, aminek a megértéséhez nagy nagy türelemre és jóindulatra van szükség. A Törvényekkel ugyanez a baj, bár ott talán egy fokkal mintha kisebb lenne a távolság a politikai problémák és a beszélgetésben elhangzó dolgok között. Az Államférfi már rövidebb, de valahogy mégis azt érzem, hogy sem a hallgatók számára nem a legszerencsésebb választás, sem Platón megismerése szempontjából nem a legjobb. 

Egy barátom szerint a Gorgiasz a legjobb választás, mert ott sok mindent egyben megkap az ember: világosan kiderül belőle, mi a szofisták és a szókratészi filozófia alapvető hozzáállásbeli különbsége a közéletre neveléssel kapcsolatban, Kalliklész személyében pedig Szókratész egy igazán ütős vitapartnert kap, akinek sajátos realizmusával szemben Szókratész minden erejét megfeszítve tud csak félig-meddig meggyőző érveket szolgáltatni.

Egy másik barátom a Lakomát és a Védőbeszédet szokta olvastatni és ezt meg tudom érteni.A Lakoma elképesztően jó olvasmány, a Védőbeszéd pedig személyes problémaként prezentálja az államhoz és annak törvényeihez való viszonyt.

Én ugyan a Lakomát kihagynám, de a Védőbeszéd és a Gorgiasz nagyon is kézenfekvő lehetőségeknek tűnnek, ha valamit a hallgatók kezébe szeretne adni valaki. Ehhez kiegészítésül a Prótagoraszt is megfontolásra ajánlanám, de ami mellett most pár gondolat erejéig érvelni szeretnék, az a Kritón.

Három jó oka is van annak, miért gondolom, hogy ezt az évszázadokon át alapszövegként olvasott dialógust érdemes lehet 18-19 évesek kezébe is adni akár:

Először is, rövid és könnyen olvasható. Ez nem amiatt érdekes,mintha a mai diákok nem lennének képesek komplikáltabb, elvontabb gondolatokat befogadni vagy nem lehetne őket olvasásra rávenni, hanem, mert alapvetően nagyon kevés idő áll rendelkezésre és egy Kritón-terjedelmű szöveg éppen olyan hosszú, hogy át lehessen látni a gondolatmenet egészét és még a részletek helyét is meg lehessen benne találni.

A másik ok a szöveg sokszínű, mégis befogadható stílusa: a gondolatmenet világos, Kritón és Szókratész, a két beszélgetőpartner álláspontja átlátható, ugyanakkor a megszemélyesített athéni Törvények beszéde "megemeli", összetettebbé egy kicsit az egészet és nyitottabbá teszi a dialógus értelmezését. Van, aki szerint Szókratész nyilvánvalóan nem veheti komolyan például a Törvények érvelését (én ezt őszintén szólva nem értem: a Törvények pont arra biztatják Szókratészt, amit tenni készül, így nem világos, mit nyerne vele Szókratész, ha poénból vagy komolyan, olyasmit mond, amit nem hisz el). Ráadásul ebben egy poén is van: hiszen a Törvények védőbeszédet mondanak halálra ítélésük ellen, mert szerintük Szókratész a szökésével a törvények be nem tartására, a közösséget összetartó kötelékek megsemmisítésére biztatna mindenkit, ők pedig erről a veszélyes példaadásról szeretnék őt lebeszélni.

Végül a harmadik ok pedig a dialógus témája és alaphelyzete: a kivégzésére váró, igazságtalanul elítélt Szókratészt barátja arra biztatja, hogy az utolsó pillanatot használja ki és meneküljön el, hiszen semmire sem kötelező őt morálisan egy igazságtalan ítélet. Ám Szókratész nemet mond neki és egyrészt azt fejti ki, hogy mindez ellentétes lenne azzal, amit eddig tanított, márpedig nem lenne szép dolog most, hogy hátránya származik belőle, megtagadnia eddigi tanításait, másrészt pedig azt, mégpedig a megelevenített athéni Törvényekre hivatkozva, hogy még az igazságtalanság esetén is be kell tartani a törvényeket, mert nélkülük nincs politikai közösség sem, s aki tagja egy közösségnek, az elfogadta, hogy minden körülmények között vállalnia kell a törvényekből adódó kötelességeket, engedelmesnek kell lennie irántuk. Namost ez egy olyan egyszerű probléma:  be kell-e tartani az igazságtalan törvényt vagy sem, ami egyszerre világos és könnyen érthető és könnyen megérthető mindenki számára.

Lehet mondani, hogy mindez nem érdekel senkit 19 évesen. Én nem gondolom. Biztosan nem érdekel mindenkit, de abban így is biztos vagyok, hogy aki politológiát tanul, azzal 19 évesen e kérdések komolyságát, a mindennapi életbeli relevanciáját igenis meg lehet értetni. A politológusképzésnek ma, azt hiszem, inkább az a hiányossága, hogy meg sem próbáljuk.

Robert Paul Wolff 1970-es könyvét őszinte szívvel ajánlanám bárkinek, aki tudni szeretné, miért érdekes a politikai filozófia. Rövid, érthető, lendületes, szórakoztató és tűpontosan fogalmaz meg egy olyan kérdést, aminek a jelentőségét a legkevésbé sem nehéz meglátni. S teszi mindezt briliánsan provokatív, kompromisszummentes egyszerűséggel. 

Wolff azt kérdezi, lehetséges-e összeegyeztetni morális autonómiánkat azzal (ti. mi magunk vagyunk egyedül felelősek az erkölcsi döntéseinkért), hogy elfogadjuk magunk fölött egy politikai autoritás hatalmát (ti. erkölcsileg helyesnek fogadjuk el az annak igazolására felhozott érveket). Spoiler alert (de mondjuk a cím ismeretében azért ez nem annyira meglepő): nem nem lehetséges, még a demokráciák sem tekinthetők teljesen ("de jure") legitimnek, legfeljebb praktikus okokból kell elfogadnunk a rajtunk gyakorolt autoritásukat, s minden olyan kísérlet, amely megpróbálja filozófiailag igazolni ezek legitim voltát, villámgyorsan zsákutcába vezet.

Wolff lendületesen vezet minket végig az egyhangú konszenzusra épülő közvetlen demokrácia (hosszabb távon nyilvánvalóan fenntarthatatlan) ideáljától a képviseleti és többségi elven nyugvó demokratikus rendszerek igazolására szolgáló érveken, s jut el oda, hogy még az anarchia sem akkora képtelenség, mint elsőre hangozhat sokak számára. 

A könyv végére érve ugyan az az érzésünk támadhat, hogy Wolff nem egyszerűen lehetetlenre vállalkozott, amikor a politikai filozófia alapkérdését a fenti módon határozta meg, hanem egészen egyszerűen fogalmilag tette megoldhatatlanná ezt az alapkérdést, amikor egy szélsőségesen kantiánus morális autonómia fogalom összeegyeztethetőségére kérdezett rá a politikai autoritás létezésével. Mert ha a morális felelősségünk fogalmilag kizárja, hogy mások parancsait kövessük, akkor végülis honnan a fészkes fenéből kellene a parancsadáshoz való jog igazolhatóságának előállnia? Ehhez képest már túlzottan nagyvonalúnak is tűnik Wolff, amikor az egyhangú döntéseken alapuló közvetlen demokráciát elfogadja legitimnek, hiszen ez a wolffi értelemben nem lenne szabad, hogy politikai autoritás legyen, mert abban a pillanatban, amint azzá válik, fel kellene, hogy számolja az egyén morális autonómiáját. Hogy ezt így (is) gondolja, arra a könyv bizonyos okfejtései engednek következtetni, amikor azt mondja, hogy mások parancsainak követésére egy morálisan autonóm egyénnek csak akkor van lehetősége, ha azokat nem parancsként fogja fel. Innentől ez a direkt demokrácia dolog elég fura konstrukciónak tűnik nemdebár.

De ettől még Wolff gondolatmenete nagyon is húsba vágó és érdekes. A képviseleti demokrácia kritikájának elemei elgondolkodtatóak és őszintén megmondom, engem tökéletesen meggyőzött az anarchizmus magasabbrendűségéről az övéhez hasonló, kantiánus kiindulópontú,de a demokráciát védelmező politikai filozófiákkal szemben. 

Pontosabban: arról győzött meg, némiképp kifordítva, hogy a kantiánus emberkép nyilvánvalóan tarthatatlan és így természetesen az anarchizmus egy utópia, mert sem a társadalom, sem az ember nem úgy működik, ahogy Wolff elképzeli, sőt, arról is meggyőzött, hogy sem a morális autonómia igénye, sem a legitimitás általa  képviselt - s szerinte is tarthatatlan - koncepciója nem vehető komolyan, ha valaki politikaelmélettel akar foglalkozni. 

Magam - elnézést a szakmázásért - politikai realista vagyok, az meg egy olyan irányzat, amely szemben áll a Wolff által annak idején képviselt kantiánus elképzelésekkel, de nehezen lehetne találni meggyőzőbb levezetéseket arról, hogy a realizmus miért vonzó alternatívája ezeknek az elképzeléseknek, mint Wolff zseniális kis könyve, amely a rendszeren belülről mutatta ki a rendszer tarthatatlanságát. Egy realista ehhez csak popcornt tud kérni és nagy adag kólát.

Van itt még valami: én a 98-as kiadást olvastam, amelynek van egy zseniális előszava. Minden bekezdésben írt Wolff valami ellenállhatatlanul vicces, gonosz szarkasztikus megjegyzést politikai filozófiáról, a harvardi kollégáiról, az amerikai politikai utóbbi negyedszázadáról, saját magáról. Ezek a könyv hasonló hangvételű, elszórt megjegyzéseinél is ezerszer viccesebbek és sokkal, de sokkal töményebbek. Ha valaki valaki egy egészségesen magas malignitásfokú amerikai értelmiségi szövegelést akar olvasni, az a térdét fogja csapkodni. Csak egy példa:

At any rate, Arthur had rounded up a stellar assemblage of authors for these essays, but Isaiah Berlin had just turned him down for the Political Philosophy contribution, and he was a bit desperate. Would I write it? Well, I was about to begin a full-scale four-times-a-week psychoanalysis with an Upper East Side analyst at the forbidding price of $25 an hour (my whole annual salary that first year was $1l,000) so my only question to Arthur was, "How much is the advance?" Five hundred, he said, and I was in. That was five weeks of analysis