Ma megnéztük a Cirkóban a Rossz versek c. filmet, jobb híján,mert anyósom késett, így egy francia film helyett erre értünk oda. 

Nem mondanám azt, hogy teljesen elpazarolt pénz volt, de azt sem, hogy megérte. 

SPOILER!

Ami tetszett: 

• az átkötések különböző terek és korok között
• a gyerekszínészek játéka
• a budapesti helyszínek felismerhetősége és bája 
• a családi konfliktusok 
• hogy bármilyen wtf érzésed is van a film közben, mégis mosolyogva távozol, mert azt érzed, ez mégis valami volt
• ahogy bemutatja az Anna és közte levő szerelmet csupán az elköszönéseiket felhasználva
• hasonlított a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanhoz, de mégis más volt

Ami nem tetszett:

• a rosszul eltalált főszereplők. A férfi főszereplő 40-nek néz ki (és valójában annyi is lesz nemsoká), de kora 30-ast játszik. A lány legalább 15 évvel fiatalabbnak néz ki nála, aki az aktuális szerelmét játssza, és a valóságban is '95-ös a színésznő. Nagyon kellemetlen a filmben ez a dolog. 
• hogy rendszeresen elneveti magát a főszereplő egy-egy jelenet közben és ennek nincs funkciója, tényleg a színész nevette el a jelenetet. Amikor pedig nem ez van, akkor próbálják a szöveget kamera előtt jól elmondani, és nem egy természetes párbeszédet nézünk végig. 
• az ingadozó korok. Lehet, hogy csak azért tűnt fel, mert magam egy olyan férfi felesége vagyok, aki könyvet írt Antallról, de nem igazán lehetett annyi idősen ott úgy az a gyerek a Várban, és nem lehetett a szüleinek a legnagyobb élménye az a 93-as beszéd a rendszerváltás helyett. És ez csak egy példa. A főszereplő fiatalkorának külső jellemzői (helyszínek, zene) is ingadoznak, csupán kiszolgálva ezzel az egyes ötleteket. 
• az, hogy már megint megmondják nekem. Én az a korosztály vagyok, akihez a film szólni akar (31 éves vagyok), de nem tud. Egyrészt, mert nekem gyerekem, férjem, lakásom, munkám van, másrészt meg mert ilyen elfuserált életet az ember huszonpárévesen szokott megbánni, nem ennyi idősen. Aztán még ott van az is, hogy amikor a főszereplő rájön, hogy a gyerekkori énjei hülyeségeket várnak el leendő önmaguktól, de mégsem írja alá azt a munkaszerződést miattuk, azt kellene éreznem, hogy elcsesztem én is, mit szólna ma a 16 éves Potpolett ahhoz, ami lettem. De nem érzem azt. 
• Már megint egy film azokról az emberekről, akikhez nincs közöm. Bár Újlipótvárosban élek, sokdiplomás vagyok, járok tüntetni meg utazgatok is a világban, még sincs semmi de semmi közöm ezekhez az emberekhez. A sráchoz, aki az életét a 2-es villamos és a 4-6 budai vonalán üldögélve töltötte, szabadidejében verseket írt, festett és a Hajósban vízilabdázott, és aki egy reklámügynökség fiatal tehetsége, és hétvégente a szüleinek vidámat integet fel azok V. kerületi lakásának erkélyére. Aztán örököl egy polgári lakást a nagynénjétől. És nem tudja, mit kezdjen magával az életben, merre tartson és egyáltalán, van-e értelme ennek az egésznek.

És nem azt mondom, hogy én magam a 8,5 óra munka után hazajövök és nem törődöm se kiállításokkal, se könyvekkel, se filmekkel, hiszen ez a blog is ezért létezik, de nekem ez az álomvilág nagyon idegen és túlzás.

Nem nézném újra a filmet, de végül nem bántam meg, hogy ezzel töltöttem az év első napjának délutánját. 

Az év utolsó irodalmi igényű - egyúttal filozófiai jellegű - szövege, amit olvastam, Platón Prótagorasza volt. Ez Platón korai, szókratikus dialógusai közé tartozik, ha ez valakit érdekel, hogy mit jelent, nézzen utána.

Érdekesebb kérdés, hogy két szempontból is figyelemreméltó ez a szöveg. Egyrészt, Szókratész itt még viszonylag fiatal ember, aki ráadásul kora egyik legnagyobb, legünnepeltebb szofistájával, a nála generációval idősebb, s itt címszereplő Prótagorasszal csap össze egy nagyon szórakoztatóan megszerkesztett, párbajszerű vitában, amelynek témája az, hogy tanítható-e az erény. A kérdést az tenné érdekessé, hogy Prótagorasz pénzért fogad tanítványokat, s azt állítja, hogy képes jobb emberré tenni bárkit, míg Szókratész gyanakodva szemléli a szofisták tudományát.

Másrészt, Platón itt is kitesz magáért és egy brilliánsan megírt, feszült, ellenállhatatlanul vicces és cseppet sem egyértelmű kimenetelű párbeszédet prezentál számunka. Már maga az alapötlet is izgalmas: a gazdag, s a szofisták nagy pártfogójának számító Kalliasz házában gyűlik össze - szokás szerint - néhány nagyágyú: Protagorasz és Szókratész mellett Prodikosz (Szókratész mestere), Hippasz, s mások mellett természetesen a majdhogynem elhagyhatatlan Alkibiadész, a kor legendás politikus-hadvezért-kalandora, Periklész unokaöccse, aki szerelmes Szókratészbe. Szókratész azért megy oda, mert egy barátja, Hippokratész megkéri, hogy kérje meg Prótagorászt, hogy fogadja a tanítványai közé. Szókratész tehát szószólóként megy, ugyanakkor, mivel Hippokratészt figyelmezteti, hogy senkitől sem szabad semmit venni, mielőbb meggyőződne róla, hogy megéri a pénzt az áruja, valójában vizsgáztatni kezdi Prótagoraszt, s innentől egyre inkább verbális bokszmeccsé alakul a dialógus (maga Szókratész is így beszél róla, mikor Prótagorász egyik érvét nagyon erősnek találja), s a jelenlévők maguk lelkes szurkolókként kezdenek viselkedni, illetve döntőbírákként (a dolog kicsit bonyolultabb, de olvassa el a dialógust, aki tudna akarja, mire gondolok).

Martha Nussbaumnál olvastam, hogy a Prótagoraszban kétfajta tudáskép csap össze: a prótagoraszi, konvenciókra s egyedi helyzetekre építő és a megmérhető-bizonyítható-elvont tudást számonkérő szókratészi. Ez a vitában abszolúte kijön, ha valaki elolvassa a szöveget. Ahogy az is, főleg, ha az ember az Atlantisz kiadó remek kiadását olvassa, hogy itt egy gondosan megkonstruált fiktív történetet olvasunk, amely nem csak egy elvont filozófiai problémát vitat meg, hanem a periklészi, fénykora utolsó napjait élő Athént is, hiszen a jelenlévők a szofisták és filozófusok mellett nagyrészt a periklészi hatalmi elit fiatal tagjai, akik nem képesek atyáik nyomdokaiba lépni: az Athént romlásba taszító Alkibiadész mellett ott van Periklész két legendásan semmirekellő fia is, valamint Kritiasz, a majdani harminc zsarnok egyike, akik a Periklész által kirobbantott megnyerhetetlennek bizonyuló peloponnészoszi háború végefelé megdöntik egy időre a demokráciát és véres rémuralmat vezetnek be, Szókratész pedig gunyorosan arra hivatkozik az erény taníthatatlansága kapcsán (amit ráadásul nem is látszik komolyan gondolni), hogy maga Periklész, akárcsak társai, minden mást megtanítanak fiaiknak, de kizártnak tartják, hogy az erény tanítható lenne, ezért azzal nem is próbálkoznak. 

A szövegben sok érdekes le megfontolandó dolog elhangzik, mint például, hogy milyen erények vannak, hogy ezek miben különböznek egymástól, hogy vajon tesz-e rosszat bárki készakarva vagy csak tudatlanságból (ez a bizarr szókratészi gondolat számomra máig megemészthetetlen), de még ha ettől el is tekintünk, márpusztán a geek poénokért  felejthetetlen olvasmány a Prótagorasz. Miután például Prótagorász befejez egy hosszasabb előadást, Szókratész - valljuk be, nem kifejezetten fair módon - azzal válaszol rá, hogy ő sajnos nem tud ilyen hosszú okfejtésekre odafigyelni,  csak tömören kifejtett gondolatokra. Vagy amikor Prodikosz, Szókratész hajdani mestere, aki azzal lett híres, hogy a szavak pontos definiálásával foglalatoskodott, megszólal, Szókratész minden alkalommal kicsúfolja érte. (Szegény Prodikosz némiképp Mary Bennetre emlékeztet amúgy a Pride and prejudice-ból, aki olyasféléket szokott mondani, mint, hogy "Pride,” observed Mary, who piqued herself upon the solidity of her reflections, “is a very common failing, I believe. By all that I have ever read, I am convinced that it is very common indeed; that human nature is particularly prone to it, and that there are very few of us who do not cherish a feeling of self-complacency on the score of some quality or other, real or imaginary. Vanity and pride are different things, though the words are often used synonymously. A person may be proud without being vain. Pride relates more to our opinion of ourselves, vanity to what we would have others think of us.” Maryt is ugyanaz a gúnyos elutasítás fogadja családja részéről, mint Prodikoszt Szókratész részéről.) Vagy, amikor a vitától fellelkesült Hippiasz jelentkezik, hogy szívesen mondana maga is egy beszédet, a többiek simán leoltják, hogy persze, persze, mindenképpen, csak ne most, mert senki se kíváncsi őrá, amikor itt van Prótagorasz és Szókratész.)

Ráadásul nem kétlem, hogy a poénok nagy részét észre sem vettem. Nem is beszélve a lényegről.Mert a jegyzetek nélkül aligha tudtam volna eligazodni Szókratész és Prótagorasz érvei között, s azt se feltétlenül vettem volna észre, hogy Szókratész mikor csal és Prótagorász mikor vág vissza jól neki. Mert ez a dialógus olyan, hogy valójában nehéz lenne azt mondani, hogy Szókratész jön ki belőle győztesen. Ezt ő maga sem mondja, hanem, önironikusan megjegyzi, hogy a vita végére mintha önellentmondásba kerültek volna, s ha lenne még idő, jó lenne tisztázni, hogy akkor mi van, amit azonban Prótagorász diszkréten visszautasít. Ez nem az a filozófiai Chuck Norris, akit némely másik platóni dialógusból ismerhetünk, hanem egy valóban izgalmas vita szereplője.