Pár éve néha a kezembe kerül egy rendkívül picike, rövid, Jean Effel vicces rajzaival dekorált könyv, aminek a címe az, hogy Ádám és Éva naplója, az alkotója pedig Mark Twain. Valahogy sosem olvastam el, egészen mostanáig.

A könyvet 1957-ben fordították magyarra és én az 1987-es kiadást tartom a kezemben, amilyen én is vagyok.:)

A történet röviden: Ádám a Paradicsomban kódorog céltalanul, Éva is megszületik, onnantól együtt és külön utakon járva fedezik fel szép lassan a körülöttük levő világot, míg végül Éva gyarlóságában kiűzetnek a jó helyről. Közben születik két fiuk, és számos állat lesz a barátjuk. Éva születésétől haláláig Ádám közelében él. 

A sztorit nyilván mind ismerjük, a hozzáadott értéke ennek a könyvnek a nagyon vicces elbeszélésmódja. Éva és Ádám naplójának részleteit olvassuk azonos eseményekről, egymásba fésülve. A másik ember szemén keresztül ismerjük meg őket, és minden jó és rossz tulajdonságukat, szokásukat. 

Éva szeret például mindennek nevet adni, ami Ádámot irritálja, de elviseli, hiszen Évának örömöt okoz. Éva viszont ugyanerről úgy mesél, mint akinek kötelessége nevet adni "annak a dodónak", hiszen Ádámot egyrészt nem érdekli ez az egész, másrészt valakinek meg kell csinálnia, hogy hívhassuk valahogy azt a szerencsétlen állatot, és így leveszi a dolgok elnevezésének terhét Ádám válláról. Ugyanez a helyzet a Kert, Park, Paradicsom stb. elnevezésekkel is, mindketten máshogy hivatkoznak az élőhelyükre. 

Éva nem sztereotipikus nő. Ugyan sok időt tölt tükörképe társaságában (mert csak az érti meg őt igazán), és szeret ruhákat varrni és gyermeket gondozni, de a fő tevékenysége mégis a felfedezés és a tudományos kísérletek. A kedvencem tőle: 

Hányszor bosszankodtam, hogy nem tudom meglesni a vizet, amint folyásával ellenkező irányban hazafelé igyekszik. Most már nem törődöm vele, mert most már értem. Rengeteg kísérlet kellett hozzá, amíg sikerült megállapítanom, hogy a folyó csak sötétben folyik visszafelé. Ezt abból állapítottam meg, hogy a Tó sosem ürül ki, ami egészen természetes, hiszen éjszaka a folyó visszafelé folyik, és újra feltölti.

Ádám sem sztereotipikus férfi. Sokszor néz ferde szemmel Éva bolondos szokásaira, mint hogy szeret az állatokhoz beszélni, nem engedi el a babákat, akkor sem, ha azok sírnak és szeret öltözködni is. Ezzel együtt csodálja Éva találékonyságát, támogatja minden újabb hülyeségében és gondos apa, aki imádja a gyerekeit és folyton újabbakat akar, mert annyira kedvesnek tartja őket. Persze kissé megorrol Évára, mikor miatta el kell hagyniuk otthonukat, de Éva sírjára ezt írja később:

Ahol ő volt, ott volt a Paradicsom! 

Ezen a könyvön néha meg lehet hatódni, néha el lehet gondolkodni az emberi természeten, néha csodálkozni lehet, de legfőképp lehet sokat nevetni. 

Mondhatná valaki, hogy nevetséges, hogy karácsonykor erről posztolok. De hát végülis nem mindegy? Platón Lakomája az egyik legszórakoztatóbb szöveg, amit valaha olvastam, s nem csak a maga nemében (sui generis) zseniális és egyébként is minden szempontból zseniális platóni életművön belül, hanem egyébként is, a blőd hülyeségeknek, geek poénoknak, drámai feszültségnek, megrendülésnek és lírai szépségeknek egészen zavarbaejtő keverékeként.

Kezdjük ott, hogy milyen történet az, amelynek az elején két ember összefut és az egyik arról faggatja a másikat, hogy milyen volt az a beszélgetés, amiről azt hallotta, hogy nemrég történt, mire a másik közli, hogy az illető teljesen hülye, hiszen az a beszélgetés valójában sok-sok éve, még fiatal korában játszódott le, ő maga ott se volt, csak mástól tud róla?

Aztán folytassuk azzal, hogy a többi szereplők között ott van a korszak egyik legjelentősebb tragédiaköltője (jó, nyilván durvább lett volna, ha Szophoklésznek hívják, nem Agathónnak), a vitán felül legnagyobb komédiaszerzője, Arisztophanész, a nyugati civilizáció talán legnagyobb filozófusa, Szókratész és a már életében legendás, szeretnivalóan elviselhetetlen politikai kalandor, Athén romlásba taszítója és haláláig visszasírt reménybeli megmentője, Alkibiadész? Hogy a többi, a korszakban alighanem jól (időnként: botrányairól) ismert előkelő fiatalemberről már szó se essék... Jó buli lehetett, az már biztos.

Emellett a szereplők mind szórakoztatóan egyéniek és végig karakterben maradnak. A téma, amivel mindannyian foglalkoznak, Erósz dicsérete, ám az orvos orvosi szemmel dicséri, a tragédiaköltő szenvedélyes és fennkölt dicsérő szavakkal, amelyek időnként logikai bukfenceket is megengednek, a komédiaíró - miután legyőzte csuklását - ellenállhatatlanul vicces, ám nem minden bölcsességet nélkülöző mítoszt vezet elő, a filozófus az Erósz fogalmának alapos körüljárásával és az egyedi helyett az örök és általános dolgokra tekintő, a bölcsességre irányuló vággyal foglalkozik, a mindent megkapni akaró politikus Erósz helyett az ő nagy szerelmét, Szókratészt dicséri és az iránta érzett különleges, semmi mással össze nem vethető vágyáról szól.

S közben, mintegy mellesleg, alaposan körüljárják a szerelem természetét, a vágy szerepét az életben, a homoszexualitás görög felfogását, az erényes élet kérdését és még egy sereg izgalmas dolgot.

10/10 :)