Ma reggel túl korán ébredtem fel és hogy a családom nyugodtan pihenhessen tovább, nekiültem a konyhában olvasgatni egy kis Xenophónt. Mindegyik szövegét el akarom idővel olvasni, de most az említett okból egy kifejezetten rövidet kerestem és a Hierón valóban igen rövid.

Nem bántam meg. Nem csak, mert végezni tudtam vele, mielőtt a többiek felkeltek volna, bár ez sem elhanyagolható szempont, hiszen mindig jó, ha nem kell bizonytalan időre félretenni valamit, amit olvasni kezdtünk, hanem azért sem, mert a Hierón a maga nemében roppant érdekes olvasmány. És amellett, hogy érdekes és szórakoztató, egyúttal elgondolkodtató is. 

Ha csinálnék ilyesmit, biztosan bevenném például egy Machiavelli-kurzusba, mert annyira hasonló kérdések körül forog (és egyúttal mégis tanulságosan különbözik tőle), mint A fejedelem. De kiváló olvasmány lenne egy zsarnokságról szóló kurzusnál is, elvégre mégiscsak egy a maga idejében neves zsarnok és egy nem kevésbé neves költő beszélget benne, mégpedig a zsarnokságról. Mellé lehetne tenni egy kis Platónt és Arisztotelészt is, máris számos kézenfekvő összehasonlítás adódhatna.

Na, de mindegy is, nem tervezek ilyesmit. Viszont szívesen elmondom, miért érdekes szöveg számomra a Hierón (s honnan adódnak a fenti összehasonlítási lehetőségek): egyrészt, mert benne az archetipikus zsarnok csap össze az archetipikus moralistával, s így láthatjuk a színtiszta hatalomvágy és az erkölcsös élet szembeállítását, másrészt, mert meglepő módon nem egészen az a tanulság, hogy a zsarnokság rossz.

A szöveg egyébként is szórakoztatóan van megszerkesztve: Szimonidész, a költő faggatja Hierónt, a zsarnokot, a zsarnokok életéről és kezdetben legalábbis úgy tűnik, Szimonidész szeretné Hierónt meggyőzni, hogy zsarnoknak lenni jó, míg Hierón meglehetősen lesújtó képet nyújt a zsarnoki lét nyomorúságáról. Később viszont Szimonidész, mikorra Hierón eljutott oda, hogy a zsarnoknak az a legjobb, ha öngyilkos lesz, elmondja neki, hogyan használhatja zsarnoki eszközeit olyan módon, hogy a hazája javára szolgáljon velük és megszabaduljon a zsarnoki élet legkellemetlenebb hátulütőitől. Itt derül ki, hogy Szimonidész valójában nem a zsarnokságot dicsőíti, amit az athéni szerző Xenophón elvileg von haus aus utálhatott, hanem olyan erényeket, amelyek egyébként is vonzóak lehettek bármely görög számára. 

Namármost, a nagy kérdés az, hogy lehet-e valaki egyszerre zsarnok és erényes uralkodó? Amire kétféle válasz adható: az egyik szerint nem, hiszen a zsarnok az attól zsarnok, hogy félelemben tartja az embereket, a saját hatalmát féltve, csak a maga hasznára uralkodik. Ez az, ironikus módon, amit Hierón nagy szenvedéllyel magyaráz Szimonidésznek és ami, amennyire meg tudom ítélni, ugyanaz a zsarnokságkép, amit Platón Államából, Arisztotelész Politikájából és máshonnan is lehet ismerni, egyebek között az Antigonéból és a Leláncolt Prométheuszból. Úgy képzelem, ez lehetett az, amit a zsarnokságról egy az athéni demokrácia fénykorában élő helybéli Joe Sixpack is gondolhatott. Másfelől viszont, azt is lehet gondolni, hogy az egyeduralom nem zárja ki az erényes hatalomgyakorlást. És ebben az a trükk, hogy az egyeduralomnak ez a formája nem szükségképpen zsarnoki a szó első értelmében, viszont nem is azonos a törvényes, örökletes egyeduralommal, amit általában monarchiaként ismertek. Mert ennek az alapja nem a születés véletlene, hanem a rátermettség. A kettő között persze lehet kapcsolat (amennyiben egy előkelő férfi nevelése folytán hamarabb gondolhatta magát az ilyesmire alkalmasabbnak). Na, ezt viszont már aligha gondolhatta így egy athéni Joe Average. Annál vonzóbbnak érezhették a demokrácia kritikusai, akik között zavarbaejtően sok a Szókratész-tanítvány. Nem véletlen, hogy Platón Államférfije is arról szól, hogy elvileg egyetlen különösen kiváló ember uralma volna a legjobb, s még az Államban is azt mondja Szókratész, hogy egy filozófuskirály nagyszerű lenne. Sőt, Arisztotelész is azt mondja, egy generációval később, hogy a legjobb az lenne, ha lenne egy mindenkinél kiválóbb férfi és ő uralkodna, igaz, ő szinte istennek számítana az emberek között. Na, hát ez athéni és demokrata nézőpontból, khmmm, semmiképpen sem volt bizalmat gerjesztő gondolat.

Xenophón ebben a tekintetben igazi Szókratész-tanítványnak tűnik, meg kell mondanom és ezért is mondtam, hogy remekül festene egy zsarnokságkurzus olvasmányai között a Hierón.

De ha csak ennyi lenne a szöveg, nem találnám annyira érdekesnek. Mert amitől igazán elgondolkodtatónak tűnik, az az, hogy a maga nemében jó Szókratész-tanítvány Xenophón stréber módon felmondja a leckét a zsarnok életének nyomorúságáról, mégiscsak a nagy Hierónra bízza, hogy siralmak közepette ugyan, panaszos hangon, de másfelől mégiscsak hideg tárgyilagossággal végigvegye a zsarnoki hatalomgyakorlás módszereit, kihívásait, buktatóit. S ami még bizarrabb, Szimonidész, aki az erényt képviselné a beszélgetésben, még tercel is neki hozzá.

Ez az a pont, ahol önkéntelenül Machiavelli jut az ember eszébe, aki A fejedelemben egy klasszikus zsarnokfigura tanácsadójának szerepében beszél. A kis könyvecske ugyanis hangsúlyosan nem a törvényesen, örökléssel szerzett fejedelmi hatalom megszerzésének és megtartásának hogyanját tárgyalja, hanem az "új fejedelem", azaz a jogalap nélkül, külső segítséggel vagy ügyességgel szerzett uralmát. Ez gyakorlatilag a hagyományos zsarnokság definíciója és ennek megfelelően, szemrebbenés nélkül adja Machiavelli ugyanazokat a tanácsokat a fejedelemnek, mit amiket a zsarnokok hatalmi technikáiként tartottak számon és ítéltek el évszázadokon át.

Xenophón persze nem Machiavelli, a Hierón nem machiavellista (ha van értelme így leírni ezt a jelenséget évszázadokkal Machiavelli előtt). És nem csak azért, amit mondtam, vagyis azért, mert Xenophón illedelmesen visszhangozza a szokásos zsarnokságkritikát is, amellett, hogy látható élvezettel boncolgatja a zsarnoki hatalomgyakorlás részleteit. Hanem azért is, mert Szimonidész tanácsai egy olyan jó uralkodó képét festik meg, aki saját hatalma stabilitását azzal támasztja alá, hogy a közjót is szolgálja. Ez persze nem egészen idegen Machiavellitől sem (és nem csak azért, mert Machiavelli valószínűleg nem volt a zsarnokság híve, hanem köztársaságpárti volt), s A fejedelem számos passzusát lehet úgy érteni, hogy a fejedelem hatalmának fennmaradását az szolgálja, ha alattvalói boldogságát is előmozdítja. De ami Machiavellinél inkább csak jelzésszerűen van odavetve, az Xenophónnál a mondanivaló lényege, s ami Machiavellinél centrális kérdés, azt Xenophón szinte csak a sorok között vallja meg.

De még így is feltűnő, hogy van egy mélyebb kapcsolat a Hierón és A fejedelem között: mindkettő arra a belátásra épül, hogy végső soron az emberek megítélése az, ami hatalmon  tartja vagy megbuktatja az egyeduralkodót, s éppen ezért olyan igatag a zsarnoki ("új fejedelmi") hatalom, mert a zsarnoknak minden pillanatot uralnia kell, nem bízhatja rá magát a megszokásra és a törvényekre.

Hát, röviden ennyi.

Elsőéves egyetemistaként egyedül Németh György órái tartottak vissza attól, hogy idejekorán abbahagyjam a történelem szakos tanulmányaimat. A következő évben aztán erre is sor került, de addig sok csodálatos élménnyel gazdagodtam. Így például egy vizsgának mondott beszélgetéssel kedvenc tanárommal, ahol Hérodotoszról, Szophoklészről, Thuküdidészről, Szókratészről beszélgettünk. Hogy én mennyit olvastam arra a vizsgára és mennyire élveztem! Azóta viszont, bevallom, kezembe sem vettem Platón egyik leghíresebb dialógusát, amelyről akkor még nem tudtam, mert vagy nem került szóba vagy csak elkerülte a figyelmem, hogy valójában egy trilógia része: megelőzi az Euthrüphrón, ahol a bíróságra tartó Szókratész elegyedik beszélgetésbe a törvényeknek való engedelmességről a címszereplővel és követi a Kritón, amelyben az elítélt és halálára váró Szókratész még egyszer, utoljára mérlegre teszi a törvények és erkölcs viszonyának kérdését. Ha jól értem, mindegyik Platón korai dialógusai közé tartoznak, amelyek még sokkal inkább Szókratész és körének emlékezetét próbálják megőrizni, mintsem egy teljesen önálló, érett platóni gondolkodást Szókratész neve mögé rejteni.

Nem olyan régen elolvastam azonban Xenophón, egy másik Szókratész-tanítvány saját változatát ugyanerre a témára és már akkor elhatároztam, hogy egyszer visszatérek a platóni szöveghez, mert az idők folyamán egyre gyakrabban futottam bele az említéseibe, egy kedves barátom mindig ezzel szokta kezdeni az egyetemi politikai filozófia óráit, egy alkalommal pedig egy nyilvános eseményen én magam hivatkoztam, homályos emlékeim alapján a szövegre és máig bánom, hogy nem előtte olvastam újra Platón apológiáját, nem mintha hülyeséget mondtam volna, hanem mert az új fordítás olyan szép és jobb lett volna szó szerint idézni. 

Az Atlantisz Platón-sorozatára gondolok, amit, bevallom, sokáig nem tudtam hova tenni, de mióta rendszeresen használom, kifejezetten szeretek és hasznosnak találok. Míg egyetemista koromban a könyvek jegyzeteit lényegében használhatatlannak, egy letűnt kor maradványának éreztem, ezek a jegyzetek (még sokkal inkább mint a szintén nem rossz utószók) elképesztően sok izgalmas információval szolgálnak. Ennek ellenére gonosz leszek, és az alábbiakban majd nem ezt a fordítást fogom idézni, de csak mert lusta vagyok. Ejnye, tudom.

Na, de miért is az egyik legelképesztőbb írásmű, amit valaha írtak, ez a Platón-szöveg? Kezdjük talán az alaphelyzettel: olvashatunk egy rövid védekezést, amelyben Szókratész az ellene felhozott konkrét vádakra válaszol és egyúttal azokra a rágalmakra, amelyek a korábbi években besározták a nevét. Ezután Szókratész összecsap vádlójával és ahogy Platónnál oly gyakran, verbálisan ízekre pofozza szegény nyomorult Melétoszt. A szöveg második felében a bűnösnek talált Szókratész megindokolja, miért kellene halálos ítélet helyett jutalmat kapnia, majd elmondja, hogy a barátai unszolására hajlandó magas pénzbüntetést fizetni. Az újabb szavazáson halálra ítélik, s ezután Szókratész a mellette szavazókhoz fordul és elmondja, hogy a belső hangja nem tiltakozott a védekezési módja ellen, tehát jól tette, amit tett és egyébként is, a halál nem félelmetes, mert ha végtelen alvás, akkor az nem lehet baj, ha meg túlvilági élet,akkor meg nem lehet rosszabb mint ez. Mint ismeretes, a szöveg ezekkel a halhatatlan szavakkal fejeződik be: 

De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.

Hát nem gyönyörű? Nem gyakran sírok szövegeken, de Szókratész védőbeszéde határozottan olyan, amin sírni kell.

Egyébként is tele van csodálatos, felejthetetlen részletekkel. Még ha valakit nem is nyűgöz le a törvényszéki dráma feszültsége (amit az Atlantiszos kötetből gyönyörűen lehet rekonstruálni), akkor is ott van például Szókratész szórakoztatóan önironikus és egyúttal szégyentelenül kérkedő önéletrajza, ahogy elmeséli, hogyan lett mindenki által bölcsnek tartva azért, mert egy delphoi jóslat szerint nincs nála bölcsebb ember, s ő, meg akarva érteni az isten szavát, bölcs embereket kezdett faggatni és rájött, hogy mindenki hülye, s még csak azt sem tudják, mint ő, hogy nem tudnak semmit. Vagy ott van az örök, elegánsan gunyoros vitája a szofistákkal, akik pénzért tanítanak, hülyeségeket, míg őt egyszerűen csak követik a bölcsességére kíváncsiak. Vagy az utalások a korabeli Athén hétköznapjaira, Arisztophanészra, politikára. Elképesztő történet az, ahogy Szókratész elmeséli, miként szegült szembe csendes makacssággal a harminc zsarnokkal annak idején és az is elképesztő és egyúttal szórakoztató is, hogyan provokálja Szókratész a demokratákat látszólag ártalmatlan kiszólások sorával. Amit a halálról mond, annál szebbet, bölcsebbet, meghatóbbat aligha olvasni (mellesleg, én nem így érzek, de ez mindegy, attól még hihetetlenül szép és hiteles).

A történetnek nem az a része a legerősebb, ahol Szókratész a maga filozófiai nézeteit és módszerét fordítja a saját javára a védőbeszédben, mert - legyünk őszinték - ezek elég meredekek és véleményesek. Mint például, hogy senki sem igazságtalan szándékosan meg ilyesmik.  Ahogy az is, hogy "a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet". Szép gondolat. Értelmiségiként nyilván vonzó is. De vajon igaz-e? Passz.

A legizgalmasabb, leghitelesebb, legmegrázóbb minden bizonnyal az, ahogy Szókratész megindokolja, miért nem hajlandó az élete megmentéséért feladni, amiben hisz. Ez nem csak megrázó, de roppant elgondolkodtató is, mert Szókratész nagyon árnyaltan fogalmaz. Egyrészt elmondja, azért nem vállalt közhivatalt, mert az összeférhetetlen lett volna az igazságossághoz való ragaszkodással és már rég meghalt volna miatta. Magyarán: nem szokta a halált keresni. Másfelől azt is elmondja, hogy a hazája iránti állampolgári kötelességeit mindig teljesítette: bátran harcolt katonaként és amikor muszáj volt mégis tisztséget betöltenie a tanácsban, akkor egyetlenként szállt szembe törvénysértő népgyűlési döntéssel. Mi több, ahogy mondtam is, a harminc zsarnokkal nyíltan szembeszegült. Vagyis: ha nem is kereste a halált, de nem is menekült előle bármi áron. Most pedig itt áll, egy olyan helyzetben, ahol nem térhet ki az igazság és a túlélés kényszerének konfliktusa elől, ráadásul már öreg is, veszítenivalója se sok van és most egyszerűen nem teheti meg, hogy a túlélést válassza, ha az ár az igazság. Mérsékelt, bölcs és visszafogott döntés és indoklás ez. Nem egy láztól csillogó szemű próféta lelkesültségével szól itt hozzánk, hanem egy mindent mérlegre tevő, mindent megfontoló ember józansága. Tényleg megrendítő olvasni. 

Könnyű ebbe a helyzetbe modern emberként és értelmiségiként a magunk problémáit beleérezni és nem is látok ebben semmi rosszat. Engem azonban nem is elsősorban a magam problémái hatottak meg, mint inkább Szókratész viselkedésének patikamérlegen való kimértsége, átgondoltsága, ami talán magának Szókratésznek az érdeme, talán a szöveget író, fikciót valósággal keverő Platón írásművészetéé. És döntése ennek fényében olyan megrendítő.